Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Vándordiák XI. rész: A homokdombok eredete

Vajda Laci
Vajda Laci képe

    Történt ez még az időknek hajnalán, amikor a földet óriások lakták. Ez a táj olyan sima volt, mint a víz tükre.

 A sok óriás között volt egy, aki nagyon szeretett játszani.  Ami kezébe került, mindennel játszadozott. Lepkéket kergetett, fűvel, fával játszadozott, még a fülébe ciripelő madárkákat is kergette, pedig nagyon szerette őket.  Elfogta ezeket, füléhez szorította, nagyon óvatosan, nehogy kárt tegyen bennük, és hallgatta éneküket. Mikor pedig megunta, nem tett kárt bennük, hanem szabadon engedte őket, és keresett valami más játékot. Fákat vagy hegyeket rakott kavicsként a zsebeibe.

Sokat kóborolt és egyszer erre a vidékre is elérkezett, talán éppen egy pillangót vagy madárkát kergetve. Előbb homokos, köves tájakon járhatott, valamelyik tenger partján vagy éppen a sivatagban, mert a zsebében sok maroknyi homok és kőtörmelék lapult. Ideérkezésekor már ugyancsak elfáradt, hát meg-megállogatott pihenni. De közben a zsebe kilyukadt, ezért minden egyes megállásnál egy csipetnyi homok meg kődarabok szóródtak a földre. Ami egy óriásnak csipetnyi volt, az nekünk, embereknek dombot, hegyet jelent.  Így keletkeztek Bodrogköz tükörsima felületén a dombok.

  Közben János bá, és később tőle eltanulva a diák is itt-ott időközönként megfordította a nagy parázs felett nyárson sülő halakat, és a bogrács rándításával (mert János bá szigorúan megtiltotta ezt másképpen) kavart egyet a halászlé alapanyagon, vagy ahogy gazdasszonyok mondanák: alap lén.  A nyársra húzott csukák lassan szép ropogós pirosra sültek, János bá megpaprikázta, megsózta őket, és egy jó karéj kenyéren felkínált egyet a diáknak, egyikből meg maga falatozott jó étvággyal. Mikor a diák az omlós, finom, nyárson sült csukát megízlelte, bizony meg volt győződve, hogy eddig ilyen finomat még nem evet. Mondta is ezt a csősznek, aki mosolyogva csak annyit tett hozzá, hogy akkor még nem ízlelte a halászlevet.

Közben a halak az alap lében lassan szétfőttek, János bá vett egy tiszta ritka vásznat, és a diák segítségével átszűrte raja a sűrű, paprikázott halfőzetet. Utána még jól kinyomkodta, a szálkákon maradt húst is leszedte, és a hal lébe tette. Ezt újra a bográcsba töltötte. Beletett pár darab, jól megtisztított ponty szeletet, és hagyta, hogy újra felfőjön, és a halszeletek megpuhuljanak, de ne főjenek széjjel. Visszaült a szék gyanánt szolgáló fatuskóra, és egy új mesét kezdett mesélni:

A TÜNDÉRVÁR

    Annak idején, amikor a magyar törzsek Árpád atyánk vezérletével erre vonultak, itt táboroztak le nem messze innen kelet felé. Annak a helynek közelében most egy falucska áll, amit úgy hívnak, hogy Kerész. Itt aztán várat építettek maguknak, és ott laktak egy ideig, míg állataik a környező legelőkre voltak kicsapva legelni. Nem biztos, hogy épített vár volt ez, lehet, hogy csak olyan szekérvár, vagy sátorvár, hiszen tudja kend, hogy őseink azelőtt nem falazott házakban laktak, hanem állatbőrből, meg szövetekből készült sátrakban, melyeket jurtának neveztek. Még Árpád fejedelmünk is ilyenben lakott. Neki volt a legszebb jurtája. Magyarjaink innen indultak aztán mindenféle hadi utakra. Ezt a várat, vagy ennek a földsáncát aztán még évszázadok múlva is használták a helyi pásztorok, akik oda húzódtak be éjszakánként.

     Ennél a várfalnál folyt régen egy folyócska, ahová később egy nagy urasság, talán a tatároktól menekülve szekerestől belefordult. Ott veszett az iszapban, szekerestől, lovastól. Soha senki sem tudta kiszedni onnan.

     Nem messze ettől a helytől most is van egy nagyon öreg fa.  Valami bűvös erők lehetnek arrafelé, mert azt beszélik, hogy a fa magához vonzza a villámot, a gyökerei közül meg a múltkor szántáskor egy régi, elrozsdásodott kard fordult ki. Azt senki nem tudhatja, milyen csodálatos dolgok történtek itt a régi időkben.

Közben a halászlé is megfőtt.  János bá maga faragta fatányérokat vett elő, merített a bográcsból, és szintén maga faragta fakanalat is adott a diáknak. Elővette a kenyérkendővel letakart kenyeret, bicsakjával jókora karéjt kanyarított a diáknak is és saját magának is. A diák úgy gondolta, hogy illemből eszik pár falatot, hogy meg ne sértse János bát, hiszen a nyárson sült csukából három darabot is megevett, nem kívánta az ételt. De mikor a halászlébe belekóstolt, tudta, hogy többször is fog magának meríteni. Ő még ilyen mennyei eledelt soha nem evett.  Míg falatoztak, János bá nem beszélt, mert a magyar ember azt tartja, hogy evés közben nem illik beszélni. Utána a Laborcban elmosták edényeiket, és evőeszközeiket, a csősz pedig hívta a komondort, és a figyelőfához ment, hogy tisztének eleget téve körülszemlélődjön, nincs e valami garázda tolvaj a határban, vagy nem akar-e valaki a „zavarosban” halászni. Mivel mindent rendben talált, visszaült a diákhoz, és egy új legendába kezdett:

Rovatok: 
Irodalom