Jó gazda voltam e megkopott telemben,
fegyelem vezetett, vagy a vak véletlen,
mily magot vetettem papír barázdámon,
vigaszt nyújtott e a rímes ákombákom?

A hajnali fénnyel együtt tudtam kelni,
mihez kezd Isten, ha nem ébred fel senki,
 hüvelyébe visszakerül e a kivont
kard, ha összeomlik majd a keleti front ?

Mi riaszt mégis a késhegy-élű csendben,
hogy kell a halálba kobold-kedvet csennem,
ha a megrepedt lemez rekedten serceg,
megőszült lélekkel mily pasztellel fessek?

Miért kínoz önvád, mért fékez a karám,
a szurok- végtelen mikor borul reám,
lehúz e a mocsár, már derekamig ér,
szűk teret ígér a meszesedő agyér?

Túl messze az Ararát, lesz még új bárka,
kik lesz kíváncsi egy romlott szivárványra,
és meddig kell topognom elnyűtt cipőkben,
vagy vergődik lelkem örökkön, időtlen?    

Megtalálom e a holnapok földjein,
nagy titkon elvermelt, édes gyümölcseim,
a féltett kincsemet kik elé vetettem,
szép volt e pár szavam és hasznos a tettem ?

Jövőre ilyenkor lesznek e még méhek,

hány évet jósolhat a kakukk egy vénnek,
ha az élet lánca rozsdás lesz bokámon,
magam az Égnek vagy a Földnek ajánlom?

Hallgatag mindenség, rám fagyott lehelet,
tétova kérdésben dadog a felelet.

   2o22. o4. 25.