Közhely, elcsépelt fogalom ma, meglehet,
Mégis mindenkinek a hiánya hogy fáj,
Ha otthonunk már egy rozsdás vaskerevet,
Erőtlen kezünk csak ürességet talál,
Ha itt lesz a halál.

Mit adtál, mit kaptál, és mit mulasztottál,
Emészti, kínozza vergődő lelkedet,
Majd ráébredsz ott az utolsó órádnál,
Mikor világod egy kórházi kerevet,
Üresség kéz helyett.

Az érzékek, szervek lassan elnémulnak,
A lélek áramköre még vibrál benned,
Kútjába merülsz a gyermekkornak, múltnak,
Hogy édes idők izét még érezhessed,
Mikor tán szerettek .

 Szerelmek, barátok és főként a család,
Kiknek csalódást okoztál, és ők neked,
Megtéveszt az élet, csal, hazudik, csalárd,
Szelíden szemléld az esendő vétkeket,
Amíg megteheted.

Milyen nehéz, nagy és gigászi feladat,
Azt, ki megaláz, és tönkretesz, szeretni,
Győzd le haragod, győzd le magadat,
 Ellenséged lehet több akár ezernyi,
Te maradj emberi. 

Neked és nekem is eljön a pillanat,
Hiába törtek a sorsomra, vesztemre,
Bár rács mögött élek, akár egy bezárt rab,
Utolsó szavaim az éter csendjébe
A szeretet zengje.

2016. 12. 26.