Kétszer jártam rögös utamat végig,
Sötét alagútból a vakító fényig,
S míg köztes időmben a földön éltem,
Megadatott minden mi szép nékem.

Mikor megszülettem, a fényre léptem,
Édesanyám ismerős melegét kerestem,
Óvó szeretettel neveltek emberré engem,
Hogy felnőttként a saját életem élhessem.

Lett munkám, becsülettel teljes,
Lett szép párom, aki mindig kedves,
Aki úgy tud szeretni, ahogy más senki,
Szívem emlékét örökkön - örökké őrzi.

Megkaptam a világ legszebb kincsét,
Puha gyermekkarok meleg ölelését.
Ahogy engem óvón, vigyázva szerettek,
Utolsó percemig mellettem lehettek.
Hálát adok érte a mennybéli Istennek!

Most újra sötét alagútban járok,
Mlg eljut hozzám a hívó hangotok,
Hallom keserű, könnyes zokogástok,
Kérlek, kérlek, ne sírjatok!

Engedjetek utamra most engem,
Nekem már másfelé kell mennem.
Köszönet minden kedves percért,
A gyönyörű, boldog életért!

Már látom a hívogató, gyönyörű fényt,
Hová egyszer minden ember megtér.
Utam majd ott csendesen véget ér,
Majd újra találkozunk ott, te meg én
Egy új élet fénylő küszöbén.