Mikor az éj leszáll, elszunnyadsz csendesen,
némasággá lesz, a nyüzsgő végtelen.
Árnyékát hinti rád, csillagok tengerét,
végtelent nyaldosó, megnyújtott termetét.
Bárkaként imbolyogsz, fodrán bukdácsolva,
lelked vitorláját fagyos szél sodorja.
Álmodat keresed, ébredést nem várva,
ahogy visszanézel, partot már nem látva.

Messzeségbe tűnik, egyre távolodva,
lidércként kísér el, benned háborogva.
Kétkedés mit válasz, soha fel nem oldhat,
azt, ami megtörtént, nem rejtheti holnap!
Már nem jársz a földön, két lábadon járva,
büszke király fenség, gyalázat palástban!
Rettegés, félelem, legsötétebb átok,
cselekvésetekért, ez vár majd ott rátok!

Hová megérkezve, nem bújtat el rejtek,
bár tested elporlad, de tovább él tetted.
Akár égi pályán üstökös uszálya,
kísér vad indulat, éj sötétjét szántva!
Könnyesőtől ázott, égő, sápadt arcok,
milliók sikolyát visszhangozó csarnok!
Ez lesz menleveled végső hajlékodban,
Nemzetet pusztító hitvány kastélyodban!

Sandán körül nézel, társaid keresve,
lakoma, mulatság, nyomait meglelve.
Hol egyek voltatok, osztozva a koncon,
nem kapott irgalmat, sem gyerek, sem asszony!
Dicsőség, gazdagság, nyereségnek vágya,
senkinek nem számít, kit tapostok sárba!
Mert ki Magyar bűnös, sorsát megérdemli!
"Békeszerződés" mely, e törvényt hirdeti?

Bárddal kezetekben bőszen hadakozva,
vérgőzös mámorban boldogságtól úszva!
Győzelmi tort ülve, együtt hadonásztok,
rabolt zsákmányt szabva, vígan paroláztok!
Ocsmányságnak fattya, vérfertőzött gyermek,
tolvaj birtoklevél adománya terved!
Franciásan könnyed, elegáns, e gazság,
keresztjén feszülve, halt meg az igazság

Szűnik a vigasság, csend száll a szobára,
ágyad vetve van már, fejed alatt párna.
Elaludni készülsz, karod alá tolva,
de mintha akadna, láthatatlan bogba?
Még ha csak akadna, de oda is ragad,
habfehér huzatra vörös foltja tapad.
Beszűrődő fényben, megdöbbenve látod,
keresed az edényt, kezed vízbe mártod.

Áztatod, súrolod, szappanod markolva,
hazánknak szent vérét hogy, kezedről mossa!
Tenyered szemléled, ujjaid kinyújtva,
nem szabadulsz, ott bent, érzed, ahogy szúrja!
Mellkasod simítva, tétován keresed,
hol háborog benned, a lelkiismeret.
Szövetségetek az, sunyi cinkosokkal,
országunk letipró, vad orvgyilkosokkal!

Lesz – e oly megnyugvás, van – e még olyan szó?
Mely aludni enged, monsieur Clemenceau!
Lesz – e palotádnak, egyetlen szobája,
hová nem hatol el, sírók jajgatása?
Özvegynek, árvának, testvérnek, rokonnak,
Árpád apánk földje, drága Magyar honnak!
Elszakítva, tépve, ősi hozományunk,
diktátum e béke írta kiváltságunk!

Lesz erő a szóban, Üvöltve, s tombolva?
Utánad ordítom, Versaillesi poklodba!
Mely szent igazsága, pusztult Trianonnál!
ISTEN rendelte így? Véle vitatkozzál!
E földön született, látott napvilágot,
őse is Magyar volt, Szűzanyától áldott!
Százfelé tépheted, zúzva ízzé - porrá,
de ugyanaz marad, sosem válik rommá!

Mit két keze emelt, házat, hidat falat,
röghöz nőtt sorsának, ezer éve alatt.
Házától foszthatod, földjét elveheted,
nyomorulttá téve, szívét kitépheted!
Utolsót dobbanva, sóhajtásra fakad,
szolga soha nem lesz, s lelke szabad marad!
Mert nem volt rabszolga, Attilának népe,
országa határát, nem jelölte béke!

Törökökkel küzdve százötven éven át
védte, Európa legszentebb zálogát!
Szabadságnak földjén, hol hősök vére folyt,
Hunyadinak kardja, serege dacolt!
A mi Istenünket, pogány áradattól,
vallásunk, hitünket, óvta Allahétól!
Ezért kondul délben, harangnak hangja szól,
Keresztény emberként mikor imádkozol.

Közel száz éve már, vérző sebbel járva,
ahány országhatár, valamennyi árva!
Anyját nem találó, meghazudtolt lelenc,
Kin, számon kéritek, miért nem lesz kegyenc?
Szemeitek hunyva, még ma sem látjátok,
történelmünket is hamisítottátok!
Átírva, hazudva, történeteinket,
csak a Jézus igaz, s új Júdások jöttek!

Hamis réz garassal, tele tömve zsebét,
Európa tovább cipeli szégyenét!
Mire hivatkozva lett a sírja ásva,
magyar mivoltunknak, ám a világ látja!
Amíg van, létezik, mindenható ISTEN,
harsogjuk bűnötök, konok, makacs hitben!
Utolsó imaként, apánkért, anyánkért,
örök testvéreink, honfitársainkért!