Ösztökél a lélek, fogva tart a magány.
Mit keresek én itt? Menekülök talán?
Szép, kerek mondatok, finom mozdulatok,
Óvatos lépések, fojtó gondolatok.

Tovasuhanó vágy, mely kezemet fogja,
Szeme a társnak, társtalanságba vonja.
Keresem a reményt, merre visz az útja,
Felhőket ráncolón, felemelő karja.

Lelkem fogva tartja, erősen szorítja,
Hiába próbálnám, meg nem tántorítja.
Engedd el már végre! Szorítása enyhül,
Csapdákat lecsapja, szíve majdnem elhűl.

Meglazult fogása, sorsomnak lett kínja,
Bánatos lelkemet, ő már bizton tudja.
Ismeri itt jól bent, mi zajlik a szívben,
Keserűség, bánat, tart  mint a kezében.

Hol voltál te kedves,  mikor kerestelek?
Hol, merre jártál, én el nem felejtelek.
Hol, mikor elvesztem, és téged vártalak?
Vajon hol? Ezen árnyak, nekem ártanak…

 Nem ismerhettem  akkor, de mégis tudom,
A nap felkelt, és régen  nyugszik nyugaton.
Könnyeimet nyeldesve,  fájlalva, tudom,
Benne él a lényem, és vele tudatom.

Talán ezúttal nem késő, leírhatom,
Ettől lettem több, s megfontolt  gondolatom.
Késői fények halvány ködén át látom,
Vele képzeltem el csendesen az álmom.

Tudtam, hogy van nekem, vártam, de nem mertem,
Egy ajándékként élt ott, oly mélyen bennem.
Jól lehetne ez így, vagy talán most mégsem?
Nézem, és halványul benne gyenge fényem.

Megfoghatatlan a gondolat mik vannak,
Vajh' amik szívemen belül zakatolnak,
Dübörög és szól a víg muzsika hangja,
Amiről a dalom szól, ezt is elmondja.

Mit jelent az életem, ezt már jól tudja,
Öröme itt szálldos bennem, és kitudja…
Ezen belül ki a reményét elkapja,
Az legyen bátor, és csomóját bogozza…