Tavaly mikor jött a tollbamondás,
Levi szeme nagyra nyílt:
„Anya, ez most komoly dolog?
Ki találta ki ezt megint?”

A „j” és „ly” összekacsintott,
az „í” hosszúra nyúlt,
egy vessző pedig valahonnan
a füzet szélére gurult.

Az „s” összebújt a „sz”-szel,
a „cs” meg csendre intette őket,
a vessző pedig valahol hátul
éppen elvesztette a helyét.

Tavaly még akadt is bőven
egy-két betűs kalamajka,
hol egy hosszú ékezet tűnt el,
hol egy szó lett kissé kajla.

A betűk néha összevissza
futkároztak a papíron,
Levi meg csak nézte őket:
„Jó, de melyik mit csináljon?”

Aztán telt-múlt az idő közben,
s Levi nem adta fel,
gyakorolt, írt, javított,
és egyre ügyesebb lett.

Most már jöhet „j”, jöhet „ly”,
jöhet hosszú „é” vagy „ű”,
Levi fogja a ceruzát:
„Na, mutasd, merre mész, betű!”

A tollbamondás meg csak pislog:
„Hűha, mi történt itt?”
Levi meg már olyan ügyesen ír,
hogy a füzet is büszkén mosolyog.

Persze néha egy-egy betű
még mindig rossz útra téved,
de Levi csak kijavítja:
„Semmi baj, majd megtanulom, érted?”

És ír tovább, gyakorol,
mert most már tényleg szereti.
A tollbamondás pedig lassan
kezdhet új állást keresni.

Mert tavaly még ő volt a főnök,
ma már Levi diktál neki:
„Te mondod, én meg leírom –
de a hibákat majd én javítom ki!”

Én pedig csak nézem közben,
és büszkeségtől majd' kidurranok,
mert magyarul helyesen írni
nem éppen a legegyszerűbb dolog.

Mert magyarban van „j” meg „ly”,
hosszú „í”, meg rövid „i”,
és mire mindet megtanulod,
ősz lesz tőle az ember haja is!

De te csak gyakorolj tovább,
én meg büszke leszek rád,
mert nem az számít, hogy hibátlan légy,
hanem hogy mindig próbálkozz tovább.

És ha egyszer majd visszanézed
ezt a sok-sok füzetlapot,
látni fogod: tavaly még küzdöttél,
ma pedig már a betűket te irányítod!