Elismerem, én kissé rasszista vagyok, mégis az élet úgy hozta, hogy egy fekete fickóval kötöttem össze az életemet, és együtt élek vele immár tizenhét éve. Ez bizony nem kevés idő. Megszokni a másik rigolyáit, alkalmazkodni egymáshoz nem könnyű. Így vagyok én is az élettársammal.
  A nappalok még csak-csak elmennek, mert a hosszú évek alatt hozzászokott, hogy amíg dolgozom, ő pihenget. Csak az a gond, hogy nálam felborult a rend, mert én éjszaka is dolgozom, ő pedig éppen akkor szeretne hozzám bújni. Azt megköveteli, hogy a reggelit-ebédet vacsorát pontos időben az orra elé tegyem. Ha nem így van, jócskán kinyitja a száját,egyszerűen kiabál velem, ami néha igen csak felbosszant. No nem az, hogy elvárja, hogy kiszolgáljam, hanem a követelőző hangnem! Képtelen néhány percet várni, én meg nem szeretem, ha háborgatnak, amikor beletemetkezem a munkába.
   Aztán persze jön az este, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Odabújik hozzám, simogatja a hajamat, az arcomat, puszilgatja addig, amíg megunom, és rá nem kiabálok, hogy hagyjál már aludni!
   Az is bosszant, hogy mindenbe beleüti az orrát. Ha vendégem érkezik, ő az első, aki rohan köszönteni őket, mintegy fogadóbizottság.
   A múltkor például elnökségi ülést tartottam. Mivel otthon dolgozom, a lakásom a székhelye az újságíró szövetségnek, így aztán összekötve a kellemest a hasznossal, főztem egy finom ebédet, melynek elfogyasztása közben megbeszéltük az elnökségi tagokkal, ki milyen munkát vállalt. (Amit szokás szerint nem csinált meg, mert ugye a FÚSZ elnöksége dolgozni csöppet sem szeret, de a jó ebédeket annál inkább.)
   Komoly dolgokról kellett (volna) tárgyalnom, ami az élettársamra csöppet sem tartozik, de ő pofátlanul odaült a vendégek közé, (fő helyre!) a megterített asztalhoz és úgy viselkedett egész idő alatt, mintha ő lenne a FÚSZ elnöke, és nem én…
   Legnagyobb gondom az, hogy a gyerekeim meg az unokáim mindig a pártjára állnak, leginkább arra hivatkozva, hogy tizenhét éve hűséges hozzám. Mellettem öregedett meg, és igazán tekintettel lehetnék a korára. Inkább örülnék annak, hogy a rajongása irántam szemmel látható, mert a simogatást,  a puszikat még mások előtt sem mellőzi.
Szerintetek igaza van a családomnak?
Bemutatom az élettársamat Nektek: Ő az…