Faiskolában,
kis srác korában
láttam meg vézna
törzsét. Árnyéka
egy öreg tölgynek –
nagy, sötét körlet –
lopta, elfödte
folyton előle
a napsugarat.
Végül így marad:
sápadt, csenevész,
ki majd belevész
az árnyas éjbe,
ha épp feléje
nem nézek akkor,
csak úgy magamtól.
Tán megéreztem
szívből, kéretlen:
összetartozunk.
Halk bánatdalunk
méla dallamot
üzent és kapott.

Szélső ágyássor
jutott ásáskor
neki. Ha voltak
is, elvonultak
rég fivérei:
már ott érleli
a napfény telten
buja, zöld kertben
valahol őket,
s a kertész. Ő meg
itt maradt – árva,
fonnyadt kis fácska.

Nem csak megszántam,
hanem elszántan
akartam: jöjjön
velem – ott börtön,
nálam szabadság
várja. Ha adják,
viszem magammal,
s az új hajnal
már nálam virrad
rá. Kiben bízhat,
ha nem épp bennem,
ki vele szemben
álltam? „Árnyalak,
én kiváltalak!”

Kertem díszhelyén
virul – hisz enyém
lett. Körbevittem
kis szürke kincsem,
hogy bemutassam
fáimnak lassan,
szelíden: szokják
az aprócska fát.
Elültettem őt –
évekkel előbb,
mint hogy most írom
fehér papíron
korai múltját.
És a tanulság?
Szeretet, hála
a termés nála.

Megnő a fácskám,
s majd ő vigyáz rám:
gyógyít, erősít…
Fák közt legősibb –
ringó titokfa:
Gingko biloba.

2016.04.11.   Csorba Tibor