Én csak egy vagyok a sok páciense közül, akik segítségért fordultak Önhöz tartalmas pályája során. Nem tudhatom, hogy milyen számban vannak visszatérők: olyanok, akik rövidebb-hosszabb idő után jelzést adnak önmagukról, állapotukról úgy, hogy nem föltétlenül igényelnek éppen akkor újabb lelki segítségnyújtást? Akár kevés, akár sok: én eggyel szaporítom a létszámot…

Nyilván nekem nagyobb szükségem van erre a „tét nélküli” kommunikációra, mint Önnek. Csak megköszönni tudom, ha időt áldoz levelem elolvasására! Természetesen a „fogadj isten”-t nem várhatom el olyan terjengős formában, amilyennek az „adjon isten” ígérkezik – bár igyekszem tömören fogalmazni és rövidre fogni a mondandómat.

Két évvel ezelőtt ezekben a napokban már útban voltam a pokol felé… 2013 végén ért övön alul az a szakmai ütés, amit egy rádöbbenésnek köszönhetek: az uniós csatlakozásból következően megváltoztak az épületek tartószerkezetinek méretezésére vonatkozó szabványok, melyek (angol nyelven 3000 oldal) alkalmazására egy bizonyos naptári időponttól köteleztek bennünket, statikusokat. Képtelen voltam a szabványokat magyar nyelven időben beszerezni és megtanulni az alkalmazásukat, miközben a munka- és jövedelemszerzési kényszer folyamatos tervszolgáltatást várt el tőlem. Felépült és épülés alatt állt több nagy bekerülési költséggel jellemezhető épületem.

Pár hét alatt az ijedtség szétterjedt a tudatomon és a tudatalatti szférákon az agyamban, s mert a depressziós állapot egy elviselhetőbb szintje nem volt ismeretlen a számomra (az idegpályákra, neuron csoportokra értve), eluralkodott rajtam a pánik.

A pánik önmagam általi legyőzésére nem volt esélyem, hiszen a kiváltó okok – a szabványok nem ismerése és a házak épülése, mint tény és folyamat – belátható időn belül nem voltak megszüntethetők.

2014 nyarán már jártam Önhöz gyógyító szóért, értő igazolásért – nem volt elég, az örvény csak forgatott tovább. Amikor még jobban lefelé is húzni kezdett, a feleségem – orvosként is – látva a szenvedésemet, Gyulára „vitt” a pszichiátriára. A gyógyszeres „itthon-gyógyulás” kísérlete nem vált be, egy héten belül bentlakó lettem.

Ha még emlékszik: 2015 év elején szinte egy hét leforgása alatt visszanyerte működőképességét az addig gátolt agyterületem (?), hamar ráéreztem az élet természetes ízére – ismét képes voltam magas szinten gondolkodni, asszociálni, tervezési munkát végezni, írni, kommunikálni, stb.

Én ezt úgy éltem meg, mint aki – részben a gyógyszeres kezelésnek, de leginkább a maga „belső” munkájának köszönhetően – új emberré válik: edzettem, szerveztem, dolgoztam, szerettem… A hirtelen váltás a feleségem szemében gyanús lett és már a kezdetektől orvosi diagnosztikát végzett rajtam, egyre nyíltabban. Napi sorozat lett egy idegen élethelyzet, amiben az én „szárnyalásomat” a feleségem révén az orvostudomány „tollfosztással” igyekezett kezelni.

Mai napig nem tudom eldönteni, csak érzem: a szélsőséges, már-már agresszivitásig elmenő ún. mániás állapotom kialakulásában igen jelentős szerepe lehetett a hónapokon át tartó vesémbe-nézés a feleségem (orvosi identitása) részéről…Ennek végpontja egy újabb sokkhatás lett: velem nem egyeztetve, teljesen váratlanul és brutálisnak mondható módon, a saját házamban gyakorlatilag rendőri letartóztatással egyenértékűen mentőautóba kényszerítettek, ott lekötöztek és Gyulára szállítottak.

Az „intézeti” életről nem írok hosszan – Ön belülről ismeri (de a „másik” oldalról..). A lényeg, hogy „kényszeres”-nek tekintettek, tehát az ún. ön- és közveszélyesek közé kerültem, majd kvázi „bírósági tárgyalást” rendeztek, amin a „védőm” is jogosnak tartotta a rám váró gyógykezelést.

Ez a bírósági színjáték az egyik legalapvetőbb jellemzője a mai pszichiátriai eljárásrendnek. Fölháborító, félelmetes, embertelen, megalázó – itt érhető tetten ezen orvosi szakterület álcázott hatalmi arroganciája! Ami ebből következik, az kriminális: a páciens esélye a gyógyulásra drasztikusan lecsökken! Miért: mert minden kontroll nélkül kémiai vegyületekkel bombázhatják a legfőbb sajátságot, az emberi agyat, elmét – a visszavonhatatlan megváltoztatás valószínűségével! Sőt: a gyógyszerek kényszeres beadása is jogszerű lehet – pl. brutális lekötözés révén!

Mivel a bevitetésem a legalapvetőbb emberi jogaimba hasított, megbocsáthatatlanul megalázott, a természetes önvédő lelki mechanizmus felhorgadt bennem: két hét alatt jottányit nem változott az állapotom, a magatartásom! Élénk maradtam, olvastam, írtam, sakkoztam, kommunikáltam. Sokat mozogtam, a klinikakertben jöttem-mentem (sőt a városba is kiténferegtem – jóhiszeműségből). A tabletták nem hatottak, az infúziós leves nem hatott. Talán némi emberi minőségű beszélgetés változtatott volna rajtam, de olyanban nem volt részem – a kezelőorvosom úgy méregetett, mint a cirkuszi oroszlánt az idomárja: rács volt köztünk, a tekintete volt az ostor…

Bizonyára rendszeresen referált rólam (is) az orvosom az intézetvezetővel. Egyszer elhatározásra jutottak: egy reggeli katonás-börtönös vizit alkalmával a parancsnok (professzor) – az ágyak végénél ijedten vigyázz-ban álló „elítéltek” előtt elparádézva hirtelen felém fordult és –mintha csak az igazolványképemet nézné – az orvosommal közölte: kezdődjék az injekció kúra!

Nem volt újabb bírósági eljárás, nem történt semmilyen tájékoztatás a vakcina mibenlétére vonatkozóan. A mód: hetente két alkalommal meg kellett jelennem a kezelőben – döfés, nyomás, paskolás a szúrás nyomára (és persze vatta), aztán néhány ml csodaszerrel a véráramban cipelhettem a sorsom tovább. Csak utólag jöttem rá – mert a felismerést is lehetetlenné tette az a tudatmódosító szer -, hogy a „gyógyító” szemszögéből sikeres lett a kúra! Lehiggadtam – mint az agyoncsapott szúnyog, mint az árokszéli részeg, mint Marió, amikor bűvkörébe vonta a Varázsló…

Gyors csavarodású, meredekhajlású örvénybe kerültem – lefelé vitt. Mintha kettéhasadt DNS-láncon csúsztam volna az evolúciós pályán – visszafelé. Drawin megcsodált volna.

A „készterméket” kiadták a hozzátartozónak (jóhiszemű „megrendelő”-nek): a feleségem hazahozott. Nem tudtam, nem mertem autót vezetni, a legalapvetőbb rutin cselekvéshez atomerőmű mennyiségű energiára volt szükségem. Agyilag képtelen voltam a kombinációs gondolkodásra, a kommunikációra – miközben sajgott a tudat mélyén az „én” (kis teste hangtalan vacogott). Fiziológiailag rendkívül nehezen elviselhető „érzet” gyötörte az agyamat: bánatfájdalom-nak tudnám titulálni, mert nincs rá szó sem a civil beszédben, sem az orvosi szakzsargonban (nem hétköznapi lehangoltság közepette ismeretlen jellegű „fejfájás” kombinációja).

Ismételt „üdülés” az intézetben – a valaha általam tapasztalt legmélyebb depresszióban, teljes elesettségben. Már az „én” is kívülről sajnálkozott a szakadozott neuronhálón – egy hatalmas pók foglalta el éppen az „én”-re vadászó szándékkal: közel volt a felfalatás…

2015 október és 2016 március közötti időszak: élettelen élet, örökös halálidézés!

A depressziós öngyilkossága nem a totális önutálat végkifejlete!

Senki nem írta még le, hogy mit érez – szó szerint (ha lennének rá alkalmas szavak) – „abban” az állapotban: a „bánatfájdalom” azon szélső értékét, amit az idegrendszer teljesítőképességének határán elő tud állítani! Az abszolút nulla fok! Az űri magány tébolya – az éterbe üvöltött sikoly, amit senki nem hall, de az „űrhajós” dobhártyái egymásba szakadnak – átlyukad a koponya fültől fülig!

Az élet él és élni akar. A műveltség, az önismeret ingerli a bénult szinapszisokat. Az emberi agy, az elme, betegen is része az anyagi és emberi világ kvantumhullámzásának – amíg nem halott, addig a neuronokban bekapcsolt állapotban lévő apró rádióvevők veszik a külvilág adását – bizonyos frekvencián sisteregnek, időnként értelmezhető jeleket fognak (mint a rövidhullámú Szabad Európa rádió hangja volt anno).

A mesterséges molekulák sem képesek teljes sikerrel zavarni a külső adást – a rezgések arra ösztönzik a helyreállító mechanizmust, hogy a szinapszisok kapcsolatai éledjenek újjá. Elektromos stimuláció történik a külső elektromágneses térből a koponyába jutó gyógyító hullámok hatására!

Az „én” visszaszökik – hangtalanul és „fogvacogva” a helyére. A „gépezet” operációs rendszere önhelyreállítást végez. Lassan képes lesz ismét a különböző „letöltött” programok „futtatására”. Kezdetben csak képeket jelenít meg, aztán ezekhez emlékeket társít: valahol az amygdala és a hippocampus (mindkét oldali) duettjében a kristályokba kódolt érzelmek, emlékek, képességek rácsai oldódni kezdenek – a kódleolvasó a gondolkodás misztikus mechanizmusába kezdi küldeni a munkához, a feladathoz szükséges alapanyagot. A „szerszámok” megmozdulnak – apró új gondolat-termékek születnek. Ezek cselekvésre ösztönző ingereket keletkeztetnek, amelyek kémiai úton és EEG- hullámok révén gerjesztik a gondolatot megvalósító agyterületeket. Elhatározás születik – fizikai mozdulatsor követi: a kéz ír, a láb előre megjelölt célhoz visz. A cselekvésnek következményei lesznek – jók, rosszak. A jók visszahatnak, újabb kör indul – ahogy a belsőégésű motor: az első szikráktól bekövetkező robbanások közti csend egyre rövidül, majd egyszer csak folyamatos üzemi hanggá sűrűsödik…

Az önmagát lassan felismerő „én” rádöbben – valami el akarta pusztítani! Közelebbről kezd ismerkedni a tablettának álcázott molekulák hatásmechanizmusával – melyik miként működik? Nem lehet esetleg csökkenteni egynémely dózison? Hogy lehet ezt retorzió nélkül véghezvinni, ha Orwell-i megfigyelés alatt áll? Hogyan kell megtéveszteni a Nagy Testvér-t, hogy esély maradjon a pokolbéli víg napok végleges hátrahagyására?

………………..

A szenvedéseim hónapjaiban (éveiben) a feleségem elsősorban valódi(!) társként fogta remegő és izzadó tenyerű kezem. A regenerálódás hosszan elhúzódó folyamatában nem vettem észre, hogy egy sajátságos kötődés épül köztünk – ami nem egészen egyformán kölcsönös: nem olyan az „oda”, mint a „vissza”!

Konrád Lorenz kiskacsái a tudóst kacsamamának hitték – nélküle a világ csak egy hatalmas róka! A gyermek születésétől kezdve küzd a szülők szeretetéért – növekedve igyekszik a cselekvéseivel szülei dicséretét, elismerését kivívni. Ha szidást kap, megvonási tünetei lesznek. Ha a szülők túl szigorúak, hangulatbeteggé válik, énképe negatív (kezdetleges dagerrotípia) lesz. Kétségbeesik, életkedvét és tájékozódó képességét elveszti – a szülői tekintet, bátorítás a szökési sebesség az élethez – nélküle nem indul el a rakéta, vagy visszahull, mint a föl-földobott kő…

Két nappal ezelőtt a feleségem – régi szokásához híven, mert már ösztönösen úgy érezte, hogy hazatértem nagy útaimról – asszonyi nyelveléssel megsértett, megalázott. Az egészséges férfi-én egy ilyen helyzetben kikéri magának, aztán az asszonyi hevület általában lehűl…

Nálam ez – a legnagyobb döbbenetemre – az alábbi módon „működött”: kb. 5 percig viselkedtem az egészséges férjekre jellemző módon. Aztán éreztem: valami elpattant bennem! Elkódorogtam a csörte helyszínéről, majd magamban voltam órákig. Egy megállíthatatlan agyi folyamat zajlását diagnosztizáltam magamban. Feltartóztathatatlanul masírozott vissza a kór! De hiszen ez a hegymászás analógiája: mászás a csúcsra izzadva, lihegve, kapaszkodva órákon, napokon át – aztán a saját izzadságunktól elvakulva a csúcs közelében ismeretlen sziklapárkányon lépünk a semmibe. Néhány másodperc és ismét lent vagyunk azon a szinten, ahonnan indultunk – összetörve!

Borzalmas „élményű” este, majd alhatatlan éjszaka következett. Minden pillanatban kettős agyi történés: szakadnak a hálók, ismerős ördög-arcok tűnnek fel – közben az önvédő felettes én beszél: ne hagyd magad, elmúlik mindjárt, nem fogsz visszaesni…De: visz a víz, sodor!

Mi lesz reggel, mi lesz holnap? Nem akarom a fejfájdító démonokat! Félek: minden hiába volt! Kezdjem elölről az önépítést? Az több hónap.

Itt fekszik mellettem feleség-konrádlorenz: ő nem tudja, mit tett. Nem hibás. Bennem maradt valami retúr. Ha felébresztem, mit mondjak: maradandó sérülést okozott szimpla asszonyi szájalással? Azt hiheti, hogy így akarok visszavágni – betegséget szimulálok, csak hogy megbüntessem…Ha nem szólítom meg, holnapra menthetetlen leszek. A feleségem orvos: azonnal megállapítja, hogy visszaestem – ismét bevitet, vagy legalábbis pszichiáterhez küld. A kezelőorvosom mosolyogva invitál újabb bentfekvéses kezelésre – újabb molekulák az agyba? Úristen, ennek soha nem lesz vége? Hogy történhet ez velem, aki mindig a szabadságot, a függetlenséget kerestem az életemben – hiszen én mesterségesen beépített kémiai szerek révén teljesen kiszolgáltatott vagyok: egy rossz szó, egy kiélezett szituáció és mehetek vissza a gyógyszergyártók hasznát növelni, ha élni akarok – ha nem akarok, akkor visznek.

Fölkeltettem. Fojtott hangon, ügyetlenül, de igyekezve a legrosszabb döntéskiváltást elkerülve, jeleztem neki: bajban vagyok az esti igazságtalan perlekedése miatt, mert vegyi folyamatokat váltottak ki a szavai, az a tény, hogy engem, mint kiskacsát eltaszított magától!

Segítségkérés közben is ott volt bennem a kettősség: a felismerésről és annak mechanizmusáról is beszéltem. Aggódó társként hallgatott meg. Reggel szét akart esni a fejem – kémiai anyag szagát éreztem – de nem az orromban, hanem az agyamban: valamit termelt a megbolygatott agy, vajon mi lehetett az? A sértett „én” önmaga ellen fordult – már megint nem feleltél meg a külső elvárásoknak: hitvány vagy, bűnös vagy – bűnhődj, fájdalommal vezekelj! A hálón nagy lyukak – de a fő raszterhálón még nem. Ezt határozottan éreztem.

Alig vártam, hogy a feleségem munkába menjen – az aurája nem engedte közel a neuronjaimhoz a gyógyító külső elektromágneses frekvenciát…

Egy egész nap kellett ahhoz, hogy az intarziám hibáit korrigáljam.

A feleségemhez való sajátos kötődésemre így derült fény. És arra is, mennyire sérülékeny maradtam! De ez nem bátortalanít el túlságosan – csak figyelmeztet.

Új fejezet kezdődik az én puzzle játékomban: stabilizálni a visszanyert képességet, ami a neuronok közötti kommunikációt illeti, tovább csökkenteni – orvosi beleegyezéssel is – a gyógyszerdózist (cél a teljes függetlenség elérése), tudatosan alkalmazni azokat a cselekvéseket – írás, gondolkodás, tervezői munka -, amelyek sokat segítettek az úm. pozitív életérzés visszaszerzésében. És a felségemmel a természetes, normál kapcsolat ismételt kiépítését a jelenlegi életveszélyes függőség helyett (ha tudná, hogy milyen hatalma van felettem, megriadna a felismeréstől).

A boldogságról az emberiségnek téves elképzelései vannak. Amikor a boldogság kék madarát kergetjük, nem vesszük észre, hogy igazából egy szürke kis verébre van „csak” szükségünk: a természetes, normális életérzésre, ami az agy alapállapota – az a bekapcsolt állapot, amiben az „én” operációs rendszerként a napi teendők ellátásához, a gondolkodáshoz, az alkotáshoz szükséges „segédprogramok” futtatására képes. Ezt az életérzést általában nem tudatosítjuk, nem figyeljük meg – mert minek, hisz működünk, ahogy kell. Hát ez a „működés” a tényleges boldogság – ami ezen felül van, az stimulálással elért öröm. Az öröm érzelmi ajándék – de nincs „folytonos” ajándékozás. Fizikailag és lelki értelemben is lehetetlen lenne – kvantumdózis, ami színesíti az életet, az van.

Az agy alapállapota a DNS-kódból fakad, de fennmaradása és akadálymentes működése a környezettől, vagyis az egyed pillanatnyi fizikai és társadalmi helyzetétől függ.

Az agyhullámok frekvenciája harmonizál a földi viszonyokra jellemző, a földmágnesességből, a kozmikus elektromágneses sugárzásból eredő külső frekvenciával. Az emberiség áttelepülése más bolygóra, más csillagrendszerbe anélkül nem lehetséges, hogy ezt a megbonthatatlan kapcsolatot a „tudomány” át ne hangolja. Az áthangolt „ember” már nem Ádám és Éva lesz (vagy lenne) – akkor meg mi értelme az egésznek?

A tudományt művelő lelkes tudósok egy új generációjának vissza kell térnie a reneszánsz felismeréséhez: itt vagyunk itthon, a Földön. Az emberi lét értelme a földi élet fenntartásán való őrködés – az éjjeliőrnek mindig van ideje olvasni: hát a legfantasztikusabb időtöltés a csodálkozás! Önmagunkra, a társainkra, a bennünket körbe vevő növény- és állatvilágra, az emberi alkotóképességre, az anyagi világban megtestesülő tiszta matematikára és a gondolkodás és kommunikáció fantasztikus eszközére, a nyelvre. Az emberi beszéd – most már a magam példáján tudom – teremtő eszköz és ölni tudó fegyver egyszerre: ekként kell bánni vele. Úgy teremteni általa, hogy közben vigyázzunk az élére, a hegyére, a mérgére – ne ártsunk vele sem magunknak, sem embertársainknak.

Tanár Úr!

Én úton vagyok most is – jelenleg egy elfogadható mértékben megvilágított tisztáson, farönkön ülök, mint Rodin Gondolkodó-ja. De mennem kell tovább. Térképem nincs, csak egy elképzelt célom.

Egy különös táblajáték bábjának érzem magam: ha rosszul dobok a kockával, vissza kell mennem a startpontra. Ismerem a valószínűségelmélet törvényszerűségeit és a dobókockám a megszokott – hatlapos…

 Békéscsaba, 2016.05.25.

Tisztelettel és köszönettel: 

Csorba Tibor (06-20-455-83-07)