Csendesen andalgott a Tisza
Partos medrében,
Alkony némán búcsút int a tájra,
Millió, milló kérész násztáncát járta.
Fehér szárnyukkal felverték a Tiszát,
Ne aludjon még el úgy alkonytájt.
A folyó, ahogy elfolyt békésen,
Kérészek nászágya volt tükrében.
Rövid a szerelem, rövid a táncuk,
Halál ölelésük, szorító a vágyuk.
Viszi tova csendesen a folyó szárnyuk,
Ringatja őket tiszavirág álmuk...
Mert rövid a szerelmük, párválasztásuk,
Megfizetnek érte tiszavirág életükkel.
Boldog ölelésben hullnak a folyó vízébe,
Megsemmisülve virág képében.
Mire az alkony pírja beköszönt,
Fehér kérészekkel a Tisza hömpölygött...
Mintha könnyű teherként virágot hordana,
Szerelmes kérészek hulltak csokorba.
S én álltam a hídon, messze elmerengve,
Nagy volt a csend, a nap lemenőben.
Gondolataim közt elmerülve,
Milyen rövid, tiszavirágnyi az ember élete, sikere...
Mi is születünk, élünk, szeretünk, s meghalunk...
Egy-két tiszavirágnyi emléket hagyunk.
S elmerülünk az élet folyóvízében,
Hogy éltünk, Istennek megköszönve...
Mosonmagyaróvár, 2014. június15.
TM
