A hercegnő és a családja ezt a nyarat is a hajón eltöltve tervezték. Imádták a tengeren eltöltött időt, a számukra új, ismeretlen helyek felfedezését. Hónapokat töltöttek együtt, a gyerekek is nagyon élvezték. Vidám készülődés vette kezdetét, mihelyt a tavasz beköszöntött.

   Amikor minden, amit a hosszú útra terveztek, bekerült a hajó gyomrába, és az idő is megfelelő volt, elérkezett az indulás ideje. Kicsi gyerekek, öreg apókák, béresek, halászok, lányok, asszonyok intettek búcsút, a viszontlátás reményében, a távolodó hajónak. A kislány és a kisfiú szaladva járták be a hajót, a matrózokkal beszélgettek, kérdezősködtek, mindent tudni akartak. A herceg büszkén figyelte őket, feleségét boldogan ölelte át. Verőfényes nap volt, a hajó szelíden szelte a habokat. A szakács finom ebédet készített, mindenki elismerte a hozzáértését. Délutánra a két gyerek elfáradt, és a dada lefektette őket. A hercegnő a nyugodt tengert figyelte, kicsit ő is elálmosodott. Mintha álmot látott volna, úgy jelent meg egy a kép a szeme előtt. Csak magát látta a hajón, néma csend vette körül, amikor egy delfin emelkedett ki a habokból. Beszélt hozzá, és ő megértette. Figyelmeztetni jött, nagy veszély leselkedik rájuk. Kérte, forduljanak vissza. A látomás eltűnt, és a hercegnő felriadt. Békésen szunyókáltak azok a matrózok, akik nem voltak szolgálatban, az ég tiszta és felhőmentes volt. Megkereste férjét, és elmesélte az álmát, vagy inkább látomását. Bevallotta, hogy rossz érzés fogta el, elhiszi, amit látott, hallott. A herceg nyugtatni kezdte, hogy csak álom volt, semmi baj nem lesz, hiszen nem először teszik meg ezt az utat. Finom frissítőt szolgáltak fel, a gyerekek játszottak, és a hercegnő kezdett megnyugodni. Lassan leszállt az éj, minden rendben volt, nyugovóra tértek. Reggel pihenten ébredtek, ez a nap is nyugalmat, békességet ígért. Délután a festőállványát állította fel, amikor észrevette a hajó mellett úszó delfint. Újra visszatért félelme. Nekilátott a festésnek, próbálta elhallgattatni a belső hangot, ami feltört belőle. A herceg lépett mellé, dicsérte a képet, ő megint megemlítette, hogy rossz érzése van, és mégiscsak vissza kellene fordulni, amíg nem lesz késő. Párja nevetett, inkább élvezze az utat, és ne aggódjon, ezzel részéről lezárta a témát.

  A hold elküldte a napot aludni, a fekete éj a vizet betakarta, csillagok ezrei hunyorogtak, ragyogtak, a szél sem rezdült. A hajó elcsendesedett. Ekkor még senki nem sejtette, ami pár óra múlva várt rájuk. A tenger istene felébredt. A felhőket összegyűjtötte, hatalmas szélvihar támadt. A hajó oldalát a félelmetesen zúgó habok csapkodták, lökdösték, a hajó tehetetlenül hánykolódott, kiszolgáltatottan a víz kénye, kedvére. A gyerekek féltek, anyjukba, apjukba kapaszkodtak, sírtak, a tárgyak recsegtek, ropogtak, a könnyebb eszközök repültek ide-oda, a vihar kegyetlen volt. És mintha befejezni szeretné a játékát, amit elkezdett, a természet utolsó erejével elragadta a kislányt, aki apja kezébe kapaszkodott. A nő felsikoltott, és a kezét nyújtotta felé, de így a fiúcskát sem tudta erősen tartani, és őt is elragadta egy hatalmas hullám, ami éppen elnyelte az egész hajót. Amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan távozott a vihar. Szinte vágni lehetett a csendet, amit a hercegnő őrült sikolya, sírása tört meg. A herceg szinte tébolyultan kereste a gyerekeit, akiket a most már néma tenger elvett.

   Nem néztek egymásra, tudták szó nélkül, ezer év is kevés lenne, hogy megbocsássák maguknak, egymásnak, hogy nem tudták megmenteni a legdrágább kincseiket.

TM