Az áprilisi földbe mélyre elásom
haragom, bánatom, kicsorbult fegyverem,
letisztítom rút, csatakos csatabárdom,
csak béke jöhet tovább az úton velem.
Szívemen hiába ül a vad végtelen,
dédapák vére a testembe visszafolyt,
viharok dúlnak a fekete tengeren,
megvigasztal még pár élő és a sok holt.
Mit ígértek még szép áprilisi esték,
a sorsom majd milyen rongyokkal kecsegtet,
nincs most bennetek meleg, se szín, se festék,
lapozom lustán a vén, poros könyveket.
Madaras májust várok, lombruhás fákat
és alattuk ligetes, faragott padot,
a szívem, a szemem szebbre nem is vágyhat,
valaha az Isten errefelé lakott.
Gyorsan ledobom felhőm, szürke paplanom,
a reggelek oldanak sugárnyalábot,
ezt követelem, és már oly rég akarom,
ebben a tavaszban szeretet látok.
Kinyílik kertemben a verseim kelyhe,
és csak forrok, forrongok alaktalanul,
a múltam kevereg bennem elmerengve,
jelen a jövőmben kitárulni tanul.
Kabátom akasztom tél csonka ágára,
temetem bánatom április sarába.