Zsonganak, röpködnek gyanútlan bogarak,
a felhők szép teste megfürdik a tóban,
leveszem sálamat, kopott kabátomat,
azt súgja a szellő, hogy ismét tavasz van.

Kizöldell a megtépett nádas lassan már,
most a férfi lélek is lágy, gyermeteg,
a föld, a víz, a rét lelkemnek illattár,
nagyot lélegzek és nevetek, szeretek.

Csak hosszú, rossz álom volt a borongós tél,
lefeslik rólunk a hófoltos rongy, mellény,
a szegény mindig új, szerény csodát remél,
ha nincs más elég néki, a meleg, a fény.

Jöjjetek tavaszok, csak ne hazudjatok,
szél csókolja lágyan arcom, ősz hajamat,
akkor én is mindig csak igazat mondok,
hogy áradjanak a zamatos, hű szavak.

Ki tudja meddig ég még a tüzem, máglyám,
talán, már gomolyog felém a messzeség,
a távoli tavaszt hiába is várnám,
csak szerelmem vedd magadra, mely még Tiéd.

2014. febr. 13,