Készül minden körülöttem, 
az időt nem sietteti semmi.
A vajúdó csendben, 
és a rügyben kimérten 
moccan valami. 
Kincset érő hajnalokban 
szeretek járni, amikor
még hunyorognak a csillagok. 
Érzem a csendet, 
és gyermekként, vággyal várok,
hiszen érzem,
itt mindennek a társa vagyok. 
Pillanatonként ébred a nap, 
itt talál! 
--- gyér ágak közül 
köszönt rám a napsugár.
Melegedő föld felett fűszál 
hegyén szárítja a harmatot…
Gesztenyefasor felé indulok, 
ágaikon viaszosan hízik a rügy. 
Az Ilona völgy felől jön, fülembe
csapódik egy kedves madárfütty. 

A tél fehérségét, csendjét,
messzire űzték a szelek: 
ez az élet, ez az az idő, 
amit oly nagyon szeretek. 
Felejthetetlen minden április,
minden május nekem, 
édes átok ez,
halálig tartó szerelem… 
Visz az út, megyek, amerre vezet, 
a tél-fárasztott fák között változást keresek. 
Szemem egy óriás bükkfa tövére esik,
előtte vaskerítés mögötte sírhalom,
a képet olvasom: 
egy ismeretlen nyugszik itt, katona volt. 
Idáig kísérte őt az élet, 
itt érte utol a végzet. 
Állok és nézem, és tisztelem azt, 
aki ezt a sírhelyet iderakta. 
Nem volt semmi csak
a vaskereszt rajta,
de hagyott egy jelt, s fejet hajtva,
gyenge ibolya hajtást ültetek a sírra.