A tél csapatai vízben állnak –
elázott, rongyos, vánszorgó sereg.
Február van – még valamire várnak,
bár harci kedvük mélán szendereg.

Nem volt kitartó, inkább erőtlen –
évek óta csökken az apanázs.
Az úszó égi bombázó erődben
lágyult a fagy, s gyér lett a havazás.

Alig tellett dérre, zúzmarára,
csontig harapó jeges szélre.
Lyukas hóleplet ejtett a tájra,
s vizek jégbőrét is majd’ feledte.

A tavasz lágy taktikával kúszik –
fölénnyel űzi a csapzott telet,
hisz krisztusi megértést tanúsít:
ő megbocsát, vigasztal és szeret.

Hóvirágot küld az elmenőnek
és hunyor-aknák lobbannak szerte.
Barkák bundás bandába verődnek:
télkergető partizán seregbe.

Szárnyakon jönnek éneklő hadak:
az új szél színes tollakat fésül.
Faág hívogat kecses madarat –
az erdő szíve dobbanni készül.

Csörgedezne már az élet nedve
gyökértől ágig a kéreg alatt.
Rügybolynak pattanni támad kedve –
lombbá lobbanni isteni kaland.

A béke frontja lassan átoson,
s ébred az ember – természet különce.
Arany fény fröccsen szét a városon,
hogy a szürkeségtől megfürössze.

A kémények unják már a pernyét –
ablakot szúr a fénysugár özön.
Áldást oszt egy földöntúli fenség,
s szétárad a szabaddá vált öröm.

2016.02.19.  Csorba Tibor