Már minden reggel ködtakarót rugdos le
a kapaszkodó, őszi napsugár.
Zajtalan, ahogy turkál, az avarban még.

Nehezen veszem a levegőt, lépcsőket,
s velük nevetek.  Úgy is legyőzöm,
a meredeket, mert még az árnyékomig

avangard képet, rajzos gondolatokból
festegetnem kell. S nevető arcok
szégyenüket megszülik Majd, ha megértik,

reám hajolnak. Festékes a sok ecset
kevert színekkel. Múlásban élek,
de élek. Néha torzul a világ tükre.

s benne lidérces hazugság az, eszme, tél,
s mindig van tömeg, a megtévesztett.
Ők még nem tudják nyírkos az őszi szél.