Talán a költők korán halnak,
mint régen a mosóasszonyok,
az időt kiakasztják a falra,
kihívják maguk ellen a sorsot.
 
Talán a költők bennünk élnek,
a szívünket teli ragyogva,
tudnak hallgatni a konok széllel,
vagy derűt szórni a csillagokra.
 
Talán a költők sosem félnek,
és a hatalom sosem álmuk,
elbírják a világmindenséget,
még ha ólomsúlyú is kabátjuk.
 
Talán a költők korán halnak,
hisz minden egyetlen tollvonás,
senki nem érti meg mit akarnak,
talán csak az Isten, és senki más.