Tegnap találkoztam a tavasszal, amint sétáltam az utcán. Jött velem szembe lenge vékony ruhában, és szőke haja csábosan ringott, akár végtelen búzatábla a határban. Illata elvarázsolt, s bódítón, hívogatón intett, hogy menjek utána. Nem bírtam ellenállni a kérésnek. Megfordultam, és szemem lehunyva követtem. Közben ábrándozva gondoltam vissza életem eddigi tavaszaira, amikor minden egyes alkalomkor szívem nagyot dobbanva hagytam magamat eltéríteni.
         
      Mily édesek is voltak ezek a tavaszok. Most valamennyi itt tolong köröttem követelve, hogy csak őt szeressem! Nehéz lenne közülük választani. Csodálatosak voltak mind egytől egyig. Számomra képtelenség ragsort készíteni belőlük. Bájaik és szépségük kedves emlék nekem. Mind jó édesanya, szeretem őket.
        Nem tudom, valójában még hány tavasszal találkozom a megmaradt életem folyamán. Lehet, hogy ez volt az utolsó, de az is lehet, még számtalan várat magára. Talán jobb is, ha nem tudja az ember. Így legalább minden egyes alkalomkor izgatottan várjuk, és reméljük az új felülmúlja az előzőt.
         
        Igen, ott ment előttem lenge, selyem ruhában. Elindultam utána. Szerettem volna virágszirmos testét megérinteni, de sajnos mindig kicsúszott a kezem közül, mint fürge, kristálytiszta hegyi folyóban ficánkoló halacska.
       – Áll meg, drága tavasz! – kiáltottam utána, de meg sem hallgatott. – Miért vagy ilyen kegyetlen? Hiszen még nem is olyan rég kacérkodtál velem.
     Mintha egy pillanatra visszanézett volna mosolyogva, és e röpke mosolyban benne volt minden. Megértettem, fejem felett már elszállt az idő. A tavasz, amely egykor hozzám jött üdvözölni, messze jár. Nekem most csak az édesbús emlékezés maradt, hogy sok–sok évvel ezelőtt velem járta víg táncát.
      Lassan lemaradtam. Nem bírtam vele a tempót, és csak néztem, néztem a nagy emberforgatagban, ahogyan eltűnik a szemem elől.
     Mégis boldog voltam néhány percig. Azt hittem, hozzám jött, mint egykor. Még most is hallom kacaját, amint könnyű szellő szárnyán bejárja erdők, mezőt minden zegzugát, falvak, városok felett szerelem porát szórja szét.
      Emberek százai, ezrei üdvözlik érkezését és reménykedve fohászkodnak hozzá: Bárcsak minden szívbe beköltözne a szeretet!
      Vajon reménykedhetek én is?

      (Kép forrása: internet. Csók István: Tavasz)