ballada

Ragyogj csak a messzeségben reményem csillaga,
szikrázd sugarad ezüstjét vöröslő avarra.
Tündököld, ódaként harsogd, mámorosan zengjen,
vajúdja a múló idő, most szüli e percben.

Arcom hamvas pírját festi, szemeimben csillan,
hajnali ködpára homály, oszlani kezd villan.
Kiért indulni akarok vágy tüzében égve,
védangyalomat kutatva pillantok az égre.

Vajon merre lehetsz, merre, lelkem most a térkép,
jaj te ismeretlenség, és csupa kínzó kétség.
Vasmarkában tartva, szorít, cibál taszít vissza,
minden méter számít, suhan, sötét kaput nyitva.

Állomáson jegyet váltok, vonatomra szállok,
izgalmas lesz az utazás még hozzád találok.
Ezerféle képen látom azt az üdvös percet,
szemed tükrén játszadozó bű - báj tündérkertet.

Mely az első mosolyodban némi pirulással,
harmatos bimbóként pattan, éled, virulással.
Álom mind ez? A szó kifogy most is némán nézek,
pillanat a végtelenben, ez, mely megigézett.

Megérint, még lúdbőrözve lágy zeneként hallom,
hangod nyomaszt, susogni kezd, bús Mennyei lanton;
- Rettegem, félem a valót, ha nem felelnék meg,
az utolsó lesz számomra, a végső ítélet,

Bármennyire vágyakozom, többé nem kereslek,
viszonzatlan nem akarom, inkább elengedlek!
Megköszönök újra s százszor, minden boldog órát,
áldom benned majd örökké, kit a lelkem úgy várt!

Szakadozik éj palástja, ritkul sötétsége,
készülődik már a hajnal, csókot hint a kékbe.
A távolba kelet felől lassan elő bukkan,
felhő dunna alól a nap, ébredve, kikukkan.

Jövök, lassan, közeledek, foszlik a távolság,
a láthatár tisztulni kezd, támad világosság!
Szemem távol kémlel, kutat, hol pillantlak téged?
Öröm trillát cseng mobilom, Debrecenbe érek;

- Fél óra még édes szívem, hidd el, alig várom,
azt amiben valóság lesz legmerészebb álmom!
Égiek kegyelmét kértük, s hittem Istenemben,
megadta ő, nem maradhatsz többé ismeretlen!

Hallom ahogy hangod halkul, csak nem el is csuklik;
- Itt vagyok, majd szétpattanok, olyan lassan múlik.
Ólomlábon vánszorognak könyörtelen percek,
ha meglátlak kérem Istent, legyek elég edzett!

Emelkedik a feszültség, szikrázva forr, izzik,
vérem mikor fék csikorog, vonat lassul, siklik,
Begördül az állomásra már peronon állok,
végre az ajtóhoz lépek, szétnézek leszállok.

Határozottan lépkedve a lépcsőkhöz érek,
sínek alatt áthaladva magam elé réved.
Tekintetem izgatottan reflektorként pásztáz,
felérek, megpillantalak, a korlátnál állsz, vársz!

Lesütöd a tekinteted, mint ki nem mer látni,
mintha még most sem remélnéd, itt foglak találni!
Mit oly sokszor elgondoltál, talán most sem hitted,
valóság lett, mert a vágyam, ide elrepített!

Hozzám simulsz, megölellek, érzem rázkódsz, reszketsz,
karjaimban tartalak ó, rég óhajtott kezdet!
simogatlak még suttogom; - Nem vehet el senki!
Hidd el Édes, ennek ezért pont így kellett lenni!

Valahol egy titkos könyvben hol írva lett sorsunk,
mikor nem ismertük egymást, és még is megvoltunk.
Kérdezgettük a Teremtőt, Uram, miért tetted?
Bölcs mosoly már csak a válasz, ami ott él benned!

Egybe forrva ölelkezünk, mit számít ki látja,
ketten létezhetünk csupán ebbe a világba!
Nem tudhatják mit is jelent, lezártuk a  múltunk,
s kéz a kézben párt alkotva, együtt elindultunk!