Nagyanyám mesélte. Egyszer nagyon régen, amikor még ő is kicsinyke lány volt, falujukba egy vándor érkezett. Ócska, földig érő kabátban ballagott végig az utcán, és a falu gyermekei kiabálva követték, amerre csak ment. A kicsi falut hamar bejárta. Az egyetlen utcácskában nem sok látnivaló volt. Amikor mindent megtekintett, megállt a falu közepén a templom előtt. Akik eddig kíváncsian követték most riadtan, hőköltek vissza, mert a vándor megszólította őket:

– Akarjátok, hogy meséljek nektek?

A gyerekek tanácstalanul egymásra néztek. Nem számítottak arra, hogy a vándor szóbaáll velük. Mások ilyenkor a messziről jött vándor ráförmedt a gyerekekre és elkergette az izgága siserahadat, vagy mérgesen megfenyegette őket.

Ennek a vándornak barátságos volt a hangja. Semmi olyat nem tett, ami félelmet kelthetett volna a gyerekekben, sőt úgy érezték, mintha már ezer éve ismerték volna. Pedig senki sem tudta honnan jött, és hová megy. Ezt nem árulta el senkinek. Ha valaki megkérdezte tőle, akkor csak sejtelmesen mosolygott.

Természetesen akarták, hogy meséljen. Úgyis a nagy melegben unatkoztak, semmihez sem volt kedvünk.

– Gyertek közelebb! – intett a kezével.

Kíváncsian köréje sereglettek. Kerestek egy árnyas fát és letelepedtek alája. A vándor az út menti kilométerkőre ült és mesélni kezdett. Alig, hogy elkezdte a mesét, a gyerekeket valami különös álmosság kerítette hatalmába és néhány perc elteltével mind egytől egyig elaludtak. Amikor felébredtek egy csodás virágoskertben találták magunkat. A kert olyan szép volt, hogy a faluban nem volt hozzá hasonló.

A kertben oda mehettek, ahová akartak. Senki nem állított meg őket. Minden virágot megcsodálhattak, sőt, ha akarták, akkor le is szakíthatták azokat. A fákon madarak csicseregtek, és daluk elbűvölt mindenkit.

Amint ott sétálgattak a sok virág között, váratlanul egy szép, pajkos tündérlány termett előttük. Mosolyogva üdvözölte a váratlan vendégeket, majd kedves hangján mondta:

– Gyertek, elvezetlek bennetek apámhoz, aki ebben a kertben a tündérkirály. Szeretne megismerkedni veletek. Már régen nem találkozott kerten túli gyerekekkel.

Némám engedelmeskedtek a tündérlánynak. Annyira meg voltak lepve, hogy szóhoz sem jutottunk.

A tündérkirály egy gyönyörű, takaros házban lakott feleségével és lányával, aki rájuk talált a sok, szép virág között. Éppen kint ült a tornácon és pipázott. Már messziről látszott, hogy örül a látogatóknak. Amikor a gyerekek közel értek a tornáchoz letette a pipáját, mert ugye mégsem illik füstöt fújni a vendégek orra alá, meg különben is gyerekek a jövevények.

– Jertek közelebb, kedveskéim! – hívott magához nyájasan a csöppségeket – Olyan jó, hogy eljöttetek látogatóba. Kislányom és én, már úgyis régen diskuráltunk a kerten túli emberek gyerekeivel. Üljetek ide az asztalhoz, és meséljetek, mi újság van nálatok? Olyan kíváncsiak vagyunk. Mindjárt jön a feleségem, elment készít nektek egy kis harapni és innivalót. Bizonyára ebben a nagy melegben megéheztetek és szomjaztatok.

A gyerekek közül senki nem várt ilyen szívélyes fogadtatást. Máskor, ha véletlenül betévedtek valaki kertjébe, akkor a házigazda rikácsolva elkergette őket féltve, hogy letiporják a virágokat és más hasznos növényeket. Pedig ők igazán tudtak vigyázni rájuk, hiszen már nagy fiúk és lányok. Itt a tündérkirály virágoskertjében, azt tehették, amit csak akartak. Senki nem szólt ránk. Vidáman kergetőztek a pajkos tündérlánnyal a sok, szép virág között, sőt egyszer még a tündérkirály és felesége is beállt közéjük bújócskázni.

„Bárcsak minden virágoskertben ilyen jól lehetne játszani” – gondolták a gyerekek – „De sajnos, ha majd hazamennek, megint ki lesznek tiltva onnét.”

A sok szaladgálóstól megéheztek, és a gyomruk korogni kezdett. Ezt meghallva a tündérkirály, csettintett egyet az ujjával, és máris a kerti asztalon halom számban volt a jobbnál jobb ennivaló, de annyi, hogy meg sem bírták enni. Végül egy nagy adag jéghideg málnafagylaltot kaptak.

Amikor degeszre tömték bendőnket, folytatták tovább a játékot a virágoskertben. Bújócskáztak, kergetőztek, és még ki tudja miket játszottak. A kis tündérlány szülei vidáman nézték a sok hancúrozó gyereket. Ritkán adatik meg, hogy a kert telistele van boldog gyermekzsivajjal. Ugyanis a tündéreknek tilos emberekkel találkozni, vagy ha ez mégis megtörténik, akkor ezt csak maga a tündérkirály engedheti meg. De most engedékeny volt, mert látta, hogy leánykája mennyire unatkozik, és ezért a kertjébe csődített legalább egy tucat gyereket. Jól tudta, hogy ezt egyhamar újból nem teheti meg. Neki is be kell tartania a tündértörvényeket, és ha ezt nem teszi, akkor a népe elveszti varázserejét. Ha a tündérek elvesztik ezt, akarva akaratlanul ők is halandó emberek lesznek. Ki tudja hány, és hány tündérrel találkozunk nap, mint nap, akik valamikor tündérek voltak, de most valami miatt itt élnek közöttünk. Talán csak egy kicsit jobban szemügyre kellene vennünk embertársainkat, és lehetséges, hogy meglátnánk melyikük volt tündér.

Nem tudom meddig játszottak önfeledten, de egyszer csak hozzájuk lépett a tündérkirály, és kedvesen mondta:

– Gyerekek, nem szívesen küldelek el bennetek, mert olyan jó nézni, amint játszatok kislányommal. Drágaságomnak olyan ritkán adatik meg, hogy ilyen jó játszópajtásai legyenek. De most mégis azt kell mondom, menjetek haza, mert bizonyára szüleitek várnak bennetek. Talán egyszer még lesz rá alkalom, hogy meglátogassátok kertünket, de ha ti nem, akkor majd gyermekeitek.

Búcsúzóul mindegyikőnknek adott egy tündérpuszit, majd elindultak haza. Mint, ahogyan idejöttek, akkor sem tudták, mi történt velünk, váratlanul megint a nagy, árnyas fa alatt találták magunkat. Hiába keresték a vándort, nem lelték sehol. Eltűnt, mint a kámfor, pedig lett volna hozzá egy – két kérdésük.

Egy ideig tanácstalanul tébláboltak ott. Valójában egyikőjük sem akarta elhinni, mi történt? Azt gondolták, hogy csak álmodták az egészet, és féltek beszélni róla, nehogy a mások kinevessék őket. Így csendben, kicsit megfáradva a sok játéktól elindultak haza.

Amikor nagyanyám befejezte a mesét, akkor mindjárt tudtam, hogy ez a történet igaz lehetett. Különben is ő sohasem szokott lódítani, valótlan dolgokat mondani. Ezenkívül, ha jobban megnézem a dolgokat, főleg így felnőtt fejjel, biztosan tudom, hogy egykor nagyanyám is tündér volt.

Talán egyszer ti is eljuttok ebbe a csodás kertbe, és a tündérkirály megvendégel bennetek, de addig is legyetek jók, és fogadjatok szót szüleiteknek! Kérek mindenkit, ha hasonló élményben lesz része, akkor azt feltétlen tudassa velem!