És a múlt visszaszól, s mint káprázat felém
Úgy suhan, s ékíti dísszel e szép jelent.
Hol két kisleány, mint ábrándos nagy remény
Kelti most életre e puszta végtelent.

Gémeskút int felém, s meredten, nyögve sír,
De mégis boldogan, lelkesen: „nézz ide!” –
Két tündér állt meg ott – kit titka csöndbe hív –,
S kíváncsi szemekkel néz hűvös mélyibe.

Talán egy álom az, mi újra felragyog,
De mégis a pusztát most élni látom én.
És a csárdából, amely már oly rég halott,
Egy mosoly néz reám… hálám az álomér’!

S közben gólya száll, majd e sziken megpihen,
Körülnéz csöndesen, s nagy mélán bandukol.
Egy tündér fut felé, Kamilla képiben.
S Flóra így kiált: „ne félj, úgysem ér utol!”

A kőhíd kopottan visel nagy terheket,
Alatta víz suhan hordozva száz mesét.
S egy másikról, kit az idő már rég feled,
A pusztába kiált egy elkopott regét.

Nem látja senki ezt, s talán csak én tudom,
Mert lelkem e képre oly régen vágyhatott.
De láttam én, igen, ott volt e vén zugon,
S nem káprázat csupán: tündérek jártak ott!

Rácz Endre ©
2017. 07. 24. Szerep