A földön feküdt, túlnőtt rajta a világ,
azt mondták, több, mint húsz percen át.
Körötte most minden csupa fönt és csupa láb,
idegen ismerősként ölelte át egy érzés
még ideát, s majdnem odaát.

A földön feküdt mozdulatlan,
körötte rohant a zajos világ.

Arcát, kezét vére tapasztotta a földhöz,
a röghöz - kemény volt és nagyon fájt.
Mellette újra elrobogott egy villamos,
egy mentő szirénázva felvisított,
talpak dobbantak,
a gondolat szívébe hasított,
belül egy hang sírt,
az ijedtségtől mozdulni nem bírt,
nem tudta, mi történt,
halántékán a fájdalom üvöltözött,
reszketett és fázott,
gyermeki lelke messzire költözött.

Az előbb még velük volt, köztük járt,
jött, ment, mint a többi,
dolga volt, tengernyi,
és álma ezernyi.

A földön feküdt mozdulatlan.

Most teendőire gondolt,
- vajon hova indult?
Igyekezve lépett,
erre még emlékezett.
És jött a villamos,
az ötvenhatos,
ami sohasem várta meg, hiába futott.
El akarta érni, nekilendült, futott,
és most a földről fölkelni nem tudott.

A földön feküdt mozdulatlan.
De zúgó feje mégsem lázadt,
már fölismerte a szemben lévő házat,
és hálával nézte a körülötte nyüzsgő
és ácsorgó emberlábat.

A földön feküdt mozdulatlan.

Két élet között, álmodva álomtalan,
Tégy velem, amit akarsz állapotban.

A Nagy kapuig nem jutott el,
Isten megbízta Őrangyalát,
őrizze még e testet,
az elesettet.

Túlnőtt rajta a világ.
De még itt volt, nem odaát.

2025. február 21.

TM