Vadtól a szelídig

Már friss hó takarja a régi szemetet,
figyelek rozsdás évtizedet és váltót,
egy kedves arcot hiába is keresek,
kapukig vezetnek tétova vadnyomok.

A koszos ablakokon megtörik a fény,
vad virtusok, rigolyák és rossz szokások,
a rohanó táj megfagyott, rideg, kemény,
mint a levakarhatatlan magyar átok.

Csüggedten vánszorog a rozoga vonat,
az állomás üres, a peron néptelen,
engem az út végén vajon majd mi fogad,
anyaghiba jajong, sikolt a kerékben.

Mástól nem kérdek semmit, csak önmagamtól,
akár a szomszédom, aki magába néz,
hallom, benne is egy szomorú harang szól,
és szívét markolja egy láthatatlan kéz.

Rongyos mezőkön két őzbak poroszkál,
a határ így is életet terít nekik,
gyanútlanok, nem tudják, mi is a halál,
most jeges az út a vadaktól szelídig.

2017. január. 1o.