Amikor megfújta, szinte belénk sajdult,
mélabús szomorún szívfájdalmat jajdult.
Mozdulatlan megállt, döbbenetes arccal,
szobormerevséggé fagyott torz alakkal.
Tán cikázó villám sújtott most beléje,
testet – lelket tépő zsongással kísérve

Hallgattuk csendesen, nem tudtunk elmenni,
maradtunk, s figyeltük, nem mertünk mást tenni.
Vihar tépte tölgyként orkánnal dacolva,
lombkoronát vesztve, recsegve – ropogva.
Sors szimfónia volt végtelenbe csengő,
ránk talált , utolért, becsapott a mennykő!

Kinek gyökere van azzal kapaszkodik,
legyen bármily nehéz, sorssal torzsalkodik.
Előle nem futhat, el nem menekülhet,
utol éri a hang, mit el nem kerülhet.
Száműzött ki kószál, vándorbotját fogva,
sötétben botorkál zöld fűbe lerogyva.

Szinte földbe varrja, csaknem leteríti,
vonaglódó testként keresztre feszíti.
Édeskés búskomor mély tónusú dallam,
mellkasodban feszül szívszorítón halkan.
Lavinaként zúdul elszabadul benned,
futótűzként perzsel, lángol, éget, gerjed.

Nézed egyre bámulsz ki lehet ki fújja?
Honnan érkezhetett, merre vihet útja?
Mitől ily fenséges, magasztosan szárnyal,
mit a história több száz éve fájlal.
Csak egy öreg kuruc aki ide tévedt,
báránybőr süvegben messzeségbe réved.

Kopott hangszeréből mintha zengve szólna,
évezredes panasz az égbe felróva!
Magyarok Istene szétszórták a kincsed,
sorvad szép fajod, mondd! Veszni hagytál minket?
Mit számít a zápor, ha áztat, hull, csepeg,
még billentyűt nyomkod, szeméből könny pereg.

Rablógyilkos horda, s nagy - nagy vigadalom,
hazánkat mocskolva gyalázta trianon!
Mi bűnhődtünk érte, minden rajtunk száradt,
becsapott, meglopott, a huszadik század!
Bajunkat tetézve haragod kivívtuk,
ellentétet szítva önmagunk pusztítjuk!

Legalább csak néha egymásra borulva,
hajoljunk imára, gondoljunk a múltra!
Volt egy fejedelem messze Rodostóba,
játszd hát öreg kuruc, csendüljön a nóta.
Kik még itt maradtunk ne fújjad hiába,
maradjunk Magyarok ebben a hazába!