Vígan úszott a kék vízben, pikkelyein megcsillant az áttört napsugár. 
     - Itt vagyok, itt a helyem - gondolta, s mélyet "harapott" az oxigéndús vízből. De hirtelen egyedül érezte magát, körötte csak a zöld hínárok járták násztáncukat. Irigyelte őket. 
     - Nekik bezzeg van párjuk, míg én itt evickélek magányosan. Én, az árva kis halacska.
     Aztán egy pillanatra kidugta fejecskéjét a vígan fodrozódó vízből, kapkodta a csendben aláhulló esőcseppeket. A nap megcsiklandozta bajszát, mire felnézett...
     - Ott az én párom! Kérlek, gyere le hozzám! - szólt esdeklőn a Szivárványhoz. 
     S a Szivárvány - első látásra - beleszeretett a csöpp kis halacskába. Átkarolta, megcsókolta, gyengéden megsimogatta, párjává fogadta, majd bánatosan búcsút vett tőle:
     - Drága Szerelmem, mennem kell, az időm lejárt. De itt hagyom neked a fényemet, a szívemet és színeimet. Ég veled, kis Szivárványhalacskám!