Zenésített vers

Egy napon majd el kell fogadnom, hogy
egymáshoz tartozva véget ért egy álom.
Nem fogjuk majd soha egymás kezét
a reggeli, vagy a kora-esti sétáláson.

Az idő lesz majd a megmondója,
amely oly sebesen száll, tarol, és gázol
ölelő karjaimtól, ha messze jársz, 
szívemtől soha nem leszel távol.

Tudom, ez a szerelem itt marad velem,
túl sok már a szép emlék veled.
Bent megállt az idő, megmerevedett a kép,
nincs tovaillanás, mert felejteni nem lehet.

Szeretném, ha tudnád, hogy egy életen át
fog kísérni minden velünk történt emlék,
magamban viszem, ringatom szeretésed
örömét, az érintések neszét, és a csendjét.

Miként nyitottál bennem, és benned is
egy édes, világra nyíló ajtót, ablakot,
hogyan éltettél életünk fogyó idejében,
nem tudva azt, hogy az időben ki marad ott.

Szeretném, ha tudnád, hogy a szívembe zártalak,
elkísér minden ajándék-emlék, amit adtál,
mert, ha egyszer szétválaszt az idő bárdja, akkor
te bennem, mindörökre befalazva maradnál.