Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.

Szeretlek,
ahogy tél a végtelen, tág hómezőt,
amint betakarja, mint hű szeretőt,
ahogy anya az egyetlen gyermekét,
kinek odaadná mindannyiszor szívét,
ahogy eső szereti a kiszáradt földet,
ahova örökkön életet adni tér meg.

Szeretlek,
ahogy partját szereti a tenger,
és simul hozzá végtelen örömmel,
mint testet a bent felejtett lélek,
mint teremtést a megszülető élet,
mint sugárzó, kedves arc a könnyet,
mely oldja az elmúlt, nagy szerelmet.

Szeretlek,
ahogy kiejtett szó szereti a hangot,
ahogy lágy mosoly szereti az arcot,
ahogy óra szereti a tovatűnő percet,
kit minden percben újra megölelhet,
ahogy Nap az újrakelő Holdat,
és fényajkával örökkön csókolhat.

És az időknek végén lesz még egy fejezet,
benne leszünk, mint kérdésben a felelet,
és mikor a világ apró bűzös romjaira hull,
majd a szürke gyomokon a szín is megfakul,
akkor két kis virágot simít össze ott a szél,
az egyik majd te leszel, a másik meg én.