Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Szeretetlenül

Marika Lovász
Marika Lovász képe

          Anyánk könnye hullott csak. Mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt le az égből, a sűrű, sötét felhőkből képződött pára vízzé cseppfolyósodott állaga. Köznapi szóhasználattal: szakadt az eső.
        Ott álltunk halott testvérünk porrá égetett teste előtt, amely hamvat, az aranyozott, csillogó, fényes urna elrejtett, s mi nem bírtunk könnyet ejteni. Mert, mit sirassunk! Egy marék hamut?
        A pap elmondta a kötelező életutat, s azt, ki mindenki gyászolja, siratja. A gyász színe a fekete. Ezért a fekete ruhanemű viselete is kötelező, hadd lássa mindenki, mi aztán illendően gyászolunk. S, hogy ki mindenki siratja? Nos senki sem sírt. Gyermekei arcán megkönnyebbülés. Többé már nincs gond vele, hamvaival a gondok is föld alá kerülnek. Egykori háza, mit még párjával épített, már második gazdát cserélt. Elvben a házért kapott pénzből úgy kellett volna élnie - abban az idősek otthonában, ahova sikeresen bekényszerült ,- mint Marcinak Hevesen. Gond nélkül, elégedetten. Végiggondolva mi minden történt vele életében, mire vitte, mit hagyott hátra. Akárhányszor látogattuk őt, már csak azt hajtogatta, a sógor bácsi ( a férje nekünk csak az volt ) nem engedte volna soha, hogy idősek otthonába dugják. Itt kell élnie idegen emberekkel egy szobában. Már közel húsz éve volt egyedül , s megszokta, hogy senkihez nem kell alkalmazkodnia. S lám most két idegennel kell osztozkodni egy szobán. És a házát már eladták!, s még csak reménye sincs arra, hogy valaha visszatérhet otthonába. Talán egy másik otthonba kellene menni. Ahol többször látogatnák. Például az unokája akit kedvel, aki mutat iránta némi szeretetet. A szeretet, igen! arra volna a legnagyobb szüksége. Látogatásainkkor mindig erről kesergett.
       Vajon az utolsó éveinkben is hiányoljuk? Szükségünk van rá? Biztosan. Azon az éjszakán, mikor életem párja elhunyt, azt kérte simogassam. Mint egy kisgyermek, amikor beteg, simogatjuk, hogy enyhítsük fájdalmát, hogy éreztessük vele: szeretjük. Ha van szeretet, mindent, de mindent könnyebben elviselünk.
      Aki csak teheti, ne engedje meg, hogy az ember akit egykor rajongásig szeretett, csakúgy elvesszen a szürke hétköznapok folyamában.
Mindhalálig szeressük...

Rovatok: 
Irodalom