Testbe szorult rab a lélek,
kérdem Uram, - mondd, mit érek?
Terveket én sosem szőttem!
Azt sem tudom, honnan jöttem.

Bár tudnám, miért is lettem?
Igaz lenne minden tettem?
Sodródnék az édes vággyal,
hadakozva elmúlással.

Szembe szállnék kísértőkkel,
békülnék a zord idővel.
Nem kérdezném, - ezt vetted el?
Mert tudom hogy úgy sem felelsz.

Állnék némán mint a kőszirt,
könny csillanna, amit ő sírt!
Harmatként a kikeletben,
üde zöldként levelekben.

Elveszettnek véled Hited!
Hétrét görbülsz lassan viszed.
Céltalan vársz, csüggedsz, lankadsz,
mocsarába süppedsz, hallgatsz.

Ám jön a szelíd alázat,
Üstöködbe markol, rángat!
Eretnekként értelmével,
Szentségtörő bölcsességgel!

Arcát látod, őt az Angyalt,
egyetlenként aki nem csalt!
Lidérc tűztől látomással,
szemfényt vesztő délibábbal!

Mozdulsz végre, kelletlenül,
katarzisként izzik, hevül,
vérben pezsdülő tisztulás,
belőle nyert megújulás!

Szívrepesztőn fület tépve,
Úgy zokogja fel az égbe!
Visszhangját csengve a szónak!
Elindulsz már, hívlak, hol vagy?

Mámorából merítkezel
aztán vele megérkezel.
Lombos, árnyas, hűvös liget,
parányi boldogság sziget.

Tudod most már, mitől ily kegy,
kitől kapod, miből is lett!
Mikor feszültséged oldja,
ajkaidon forró csókja.