Megtartalak, mint fa a levelet
S akkor engedi el, ha itt az idő
Mint égbolt a gomolygó felhőt
S akkor hull le, ha esik az eső

Megtartalak, mint holdat az éjszaka
Akkor búcsúzik, ha jő a pirkadat hajnala
Mint virág a reggeli harmatcseppet
Az élteti, az ad neki életet

Megtartalak, mert szomjazom rád
Mint nyári melegben a búzamező
Erős napsugárnál nincs egy felhő
Mely enyhet ád, s megmentő

Megtartalak, mert szeretlek téged
Nem tudom elengedni lényed
Megtartalak, mert önző a lélek
Soha, nem akar feledni téged

Megtartalak, mint madarat a fészek
Ha zivatar közeleg félnek
Ha vad eső is zúdul rájuk
Betakarja őket szülő szárnyuk

Megtartalak,míg tart ez a kis élet
Mert egyedül szomorúságot érzek
Félek, hogy elveszítelek téged
Elengedni nem tudlak, míg élek

Megtartalak, mint szőlőszemet a fürtje
Ha ősszel megérik, akkor van szüretje
Hideg dér megcsípi az ágat
Elengedlek örökre, mint levél a fákat

S, ha végleg elvesztenélek
Szomorú magányom a távolba réved
Szürke felhő eltakarja előlem a napot
Örökké várok rád, míg meghalok

2O14.O8.15.Mosonmagyaróvár.