Ültek a padon. Azon a padon, ahová az utóbbi hetekben gyakran visszatértek. Egy hatalmas tölgyfa tövében helyezkedett el egy kényelmes kovácsolt vasszerkezetű, fával bevont pad. A régi időket idézte. Talán fiatalkorukból itt ragadt öreg pad volt. Szerettek itt üldögélni és hallgatni a csöndet. Fogták egymás kezét, mint akik nem akarják elengedni soha többé egymást. A nő, a férfi vállára hajtotta a fejét, és rezzenéstelen tekintettel pásztázta az eléjük terülő tájat. A férfi gyöngéden átkarolta, arcuk összeért. Gondolkodtak mindketten.
      János, az őszülő halántékával, nem számított már fiatalnak, közel a hetvenhez. Viszont nagyon jól karban tartott idősödő úr benyomását keltette. Végig dolgozta az életét. Egy felnövekvő nemzedék oktatójaként, sok szép emlékkel a háta mögött vonult nyugdíjba. Kati, ötvenes évei vége felé járt, aktívan dolgozó nőként, felelős pozícióban. Szőke, félhosszú, hullámos haja a vállára omlott. Gömbölyded alakja, filigrán termete, sok férfiszemét megfogta. Igaz, őt ez nem zavarta, hiszen nem nézett úgy egy férfira sem, mint potenciális lehetőségre.
     János, ő más volt. Úgy érezték most, ebben a korban nem is létezik korkülönbség közöttük, hiszen olyan hasonlóan gondolkodtak. Mindketten megözvegyülve, az elmúlt  években magukra maradtak, és keresték az utolsó szalmaszálat, melybe megkapaszkodhatnak. Gondolataik időnként a múltban kalandozott, amiről persze egyikük sem akart tudomást venni. A mának élünk! Bárki, bármit mondhat, a ma a legfontosabb! Erről mindketten hasonlóan vélekedtek.
A férfi gyakorlott volt a párkapcsolatban, hiszen nem vonta meg magától a boldog perceket, miután felesége elköltözött. Nem bírta a magányt. Kereste, kereste a nőt, az asszonyt.  Kati, az egyetlen sírig tartó szerelmével, akit másfél éve búcsúztatott el a szívéből, igen naivnak számított.
       János, ki akarta kürtölni, hogy boldog és hogy ők egy pár lettek. Ne kelljen bujkálni, had tudja meg mindenki! A gyerekei, unokái, a rokonok, barátok, mind-mind tudják meg, hogy még kapott egy esélyt a hátralévő életére. Minden alkalmat megragadott, hogy elújságolja megelégedett örömét. A boldogság felhője lengte körül együttlétüket.
      Katinak, nem volt könnyű élete. Férjével három gyermeket neveltek, taníttattak, és ma már 4 unokájuknak csak egyedül ő, a mama örülhet. Már nincs ott mellette a férje, aki támasza volt a nehéz, küzdelmes években. Most, hogy János színre lépett, talán enyhülhet ez a sivárság az életében. Vidám, mindig kacagó természete kicsit megkopott a fájdalmas évek alatt, de most kezdett visszatérni belé az élet. Egy újabb esély ebben a kegyetlen világban.
       A gyermekei nem nagyon örültek, sőt egyenesen megmondták, nem akarnak találkozni a férfival. Nem akarják megismerni anyjuk mellett, apjukat pótolni igyekvő Jánost. Rábízták az anyjukra mit csinál, de nem nézték jó szemmel azt, hogy igényt tart a boldogságra. Főleg, ha a mindig kéznél lévő mama nem fog ráérni. A Szabad életük kicsit bekorlátozódott.
       Majd megszokják. –gondolta Kati, de tudta, erre várhat még egy ideig. Elmondta Jánosnak is, aki igen furcsállotta az egészet, hiszen az ő részéről mindenki nagyon örült a papa boldogságának. Ennyi neki is jár, hiszen felesége mellett volt az utolsó percig az otthonukban, és már nagyon vágyott egy kis „szabadságra”.
      János, úgy érezte fülig szerelmes lett új párjába, aki ezt a gyors tempót nem nagyon tudta követni, attól függetlenül, hogy nagyon örült a hirtelen jött boldogságnak. Kati, férje elvesztése után eltervezte, hogy senkivel nem fog szóba állni. Ehhez képest, amikor régi ismerősként János berobbant az életébe és kezdte átvenni a vezetést az ő élete fölött is, Kati már örült, hogy nem kell mindenről neki gondolkodnia.  
      A férfi állandó programokat szervezett. Hol éjszakai fürdőzés, hol egy vacsora meghitt környezetben, hol séta a vízparton, és az a rengeteg beszélgetés. Csodás órákat töltöttek együtt. Úgy érezték meg állt velük az idő. De, hogyan tovább? Csak élték, és falták az élet adta lehetőségeket. Nem voltak akadályok, nem voltak gátak. Mintha az élet melléjük állt volna! Mintha minden azért lenne, hogy ők boldogok lehessenek. Létezik ilyen fajta boldogság is? Ebben a korban még lehetséges boldognak lenni? János, tudta, hogy neki talán kevesebb ideje van erre, mint kedvesének, ezért aztán igyekezett boldoggá tenni. Megadni mindent, amit csak lehet. Tervei voltak még, sok-sok terve, amit szeretett volna megvalósítani. Hiszen mindketten esélyt kaptak, lehetőséget, amit nem szalaszthatnak el.  Már, már kezdett azon gondolkodni, hogy az Égiek melléjük álltak. Talán megérintette őket valami megmagyarázhatatlan.
     Esteledett. Kézen fogva sétáltak fel arra a bizonyos tölgyfás dombra, oda ahol az a régi pad állt. Az alkony bevonta a tájat. Szinte meg lehetett volna fogni a harmatos, párás levegőt. Távolban, a felhők bíborba öltözve búcsúztatták a nyugodni térő napot. Kati megborzongott. Ott álltak egymás kezét fogva a tölgyfa, és a pad előtt. Szemben a domboldal, alatta az elterülő város, mely fölött aludni készül a nap.
      Csodálatos látványt nyújtott, melyben mindketten elmerültek. Nem vettek tudomást a világról. Csak ők voltak ketten, egymásnak. Tudták, hogy a felhők fölött, mindig kék az ég, és mindig süt a nap, de azt még nem tudták, hogy azon túl is van élet.  Egy élet, ami sokkal valóságosabb, mint azt el tudnák képzelni.
Valamit talán érzékeltek belőle, mert mindketten megilletődve tekintettek fel az égre. Nem vagyunk egyedül! Érezték mindketten, hogy valami megváltozott bennük. Mély sóhaj kíséretében adták egymás tudtára, mennyire fontos a másik. Milyen sokat jelentenek ezek a meghitt pillanatok. Tudják, ott vannak egymásnak, számíthatnak a másikra. Nincsenek egyedül. Milyen jó, hogy nem kell semmit sem mondani, hiszen a másik szó nélkül is tudja. Már ő is átélt hasonló dolgokat, érzéseket. Tudták milyen értékesek ezek a pillanatok, amik soha nem fognak megismétlődni. Soha nem térnek vissza, és tőlük függ, mennyit őriznek meg belőlük.
      A végtelen tér-és időben álltak, testük összefonódott. A hatalmas nap szegélyének pislákoló fénye még fel-felvillant, majd elmerült a vöröslő, kúszó fellegekben, és az alkony betakarta őket…

Db.2015.06.18. B.Sz.É.