Valamikor réges-régen,
évezredek homályában,
a Szent-Anna tó helyében
hegy állott nagy magányában.

Hegy tetején egy vár állott,
a völgybe büszkén tekintett, 
vele átellenben, legott,
egy másik vár emelkedett.

Bálványos hegyén volt a vár,
romjai még ma is állnak,
látogató, ha arra jár,
mesélnek a fák és árnyak.

Két hegyen, két büszke várban
két gőgös, gonosz testvér élt.
Bízni nem bíztak egymásban,
tettükből irigység beszélt.

Történt egyszer, nyári reggel,
hintó állt meg Bálványoson,
házúr nézte nagy szemekkel,
való ez? Vagy csak álmodom?

Arany, ezüst, sok-sok gyémánt,
mi a hintót díszítette,
elkápráztatott cselédlányt,
de házurát bőszítette. 

Megkívánta, azt akarta,
hogy a hintó övé legyen,
akarom, csak ezt hadarta,
a hat paripa kell nekem.

Kérlelte is a vendéget,
hogy cserébe hét faluért 
tegye meg e szívességet,
s hálás lesz bölcsességéért.

De a vendég hajthatatlan,
hintót adni nem akarja,
mit tehet, vitathatatlan,
cselt tervel ki, hogy megkapja.

Nagy mulatságot rendezett
és a vendéget meghívta,
aki nem is ellenkezett,
hisz kockázásra kihívta.

Meg is lett az eredménye,
a háziúr legyőzte őt,
Isten buta teremtménye
telesírt egy-két zsebkendőt.

Elvesztette hát mindenét,
már büszkesége sem maradt,
földre süté tekintetét,
és bánatában elszaladt.

Bezzeg a ház kevély ura
rögtön dicsekedni indult,
s mi egyáltalán nem fura,
öccse szinte belepusztult.

Tervezgette is nagy bőszen,
az ő hintója nagyobb lesz,
s elmondhatja majd: legyőztem!
Öcsém, végre te veszítesz.

Hat kis paripádat bizony
túlszárnyalom én még hattal,
s legyen bár haragos viszony,
csak nézd hintóm áhítattal.

De mindez csak álom maradt,
nem lelt tizenkét paripát,
s irigysége egyre dagadt,
változtatni kell taktikát.

Nem is késlekedett, hanem
várába hívott minden lányt,
kinek szépsége tengerszem,
eltompít gyémántot, márványt.

Több száz csodás gyémánt között
Anna volt a legszebb leány,
szemében fény tükröződött,
s dalra fakadt a csalogány.

Őt, és tizenegy kis társát
a hintó elé befogta,
s mint a büszke, szép paripát
ostorával buzdította.

Húzzátok, gyerünk, előre,
a hintó végre mozduljon!
Gyerünk fel a hegytetőre,
könnyetek is kicsorduljon!

Lányok nem bírták e terrort,
és a hintó meg sem mozdult,
s dühében az úr az ostort
csattogtatta, majd fölmordult.

Szörnyű haragjában aztán
ostorral Annára sújtott,
kinek fájdalma az arcán
vészjósló szikrákat gyújtott.

Anna fehér bőrén a vér
tűzpiros patakként serken,
jajszava messze égig ér,
s szól: Istenem! Ne hagyj cserben!

A kevély úr másodszor is
Annára sújtott mérgesen,
és az ütés oly brutális,
hogy vére csordult védtelen.

Az istenekhez fordulva
szép Anna megátkozta őt, 
s fájdalomtól feljajdulva
kérte esdőn a Teremtőt:

Ó, drága Istenem, kérlek,
süllyeszd föld alá a várat,
süllyedjenek hegyek, bércek,
mozgasd meg a bús sziklákat!

S abban a szent pillanatban
az ég, lám, elfeketedett,
s a vészjósló alkonyatban
a vár, s hintó odaveszett.

Iszonyú mennydörgés között
a romok egyre süllyedtek,
a morajlás erősödött,
a helyén tó keletkezett.

Tizenkét szép hattyú úszik
a tó vizén magányosan,
partot érve levetkőzik,
és lánnyá változik nyomban.

S visszatér mind a faluba,
anyja ölelő karjába,
csak egy anya szeme könnyes,
imája fájó és csöndes.

Lánya, Anna nem tért vissza,
tópart lett az új vigasza.
Istenéhez imádkozott,
s imája meghallgattatott.

Hátralévő kis életét
szerényen ekképp töltötte,
lelkén ejtett fájó sebét
az idő ki nem törölte.

Egy kis kápolnát épített
a tó partján magányában,
míg eljött hozzá a végzet
egy kis angyal képmásában.

Még visszhangzott minden szava,
imája, mintha köszönne,
áldott lett Szent-Anna tava,
s benne csobban Anna könnye.

T.M.

2016. január-április