Szellő suhant át a holdfényű éjszakában,
Végig simogatta a házak tetejét,
Bekukucskált a világló ablakokon, hol
Anyák mondtak gyermeküknek szép tündérmesét.

S mint ahogy a gyermekek szenderegni kezdtek,
Úgy álmosodott el a lágyszívű Szellő,
Ásítozó szuszogásba fészkelődött be a csend,
Elhalkult az éji zene, s lett néma, mint a köd.

Felhők ereszkedtek alá a csillagoknak,
Már nem volt holdfényű az est,
Villanó szikrák serege tűnt fel az égen,
Csatát vívtak egymással a hangos Istenek.

Zápor söpörte végig a kiszáradt földet,
Fent meg Illés szekere négy lóval vágtatott,
Csattogott, kattogott, a Szellő riadtan ébredt,
A tomboló düh belőle vihart faragott.

Felkapott sátrat, ágakat tördelt,
Tövestől tépte ki a fák gyökerét,
Folyók léptek ki megszokott medrükből,
Ömlött az eső, és süvített a szél.

A csöpp gyermek ágyából anyjához futott,
Karjára feküdt, majd elbóbiskált,
Tovább álmodta szép tündérmeséit,
Míg kint az idő csak játszott tovább.

Gyöngyös, 2024. május 29.