Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Szegény Kis Tündike 2. - A Visszatérés (novella)

kavipeti85
kavipeti85 képe

 

 Csak egy láng égett.

 Egy gyertya lángja, mely baljós fényt vetített a gyerekek arcára a szobában.

 Anasztázia, aki a legidősebb lány volt a kórteremben lévő lányok között - sőt, az egész szanatóriumban az összes gyerek között – most végignézett a gyertya körül ülő többi lányon. A tekintete szánt-szándékkal sötét, szavai félelmet keltőek voltak. Ez volt a célja; hogy félelmet keltsen fiatal közönségén. Ez sikerült is, a hatás kedvéért, mely a történethez kellett, amibe a gyerekek között rangidős lány nyomban bele is kezdett. Miközben beszélt, tekintetével megpróbált ijesztően hatni a többiekre.

 Az egész kis összejövetelnek ebben a szobában (kórteremben) az volt a célja, hogy különféle félelmetes történetet meséljenek. Ezt csinálták már lassan egy órája. Ma különleges nap volt, mert az egyik nővér születésnapja miatt este fél tíz helyett éjszaka fél egyik lehettek ébren. Egyetlen feltétel volt csupán, hogy másnap reggel mindannyian nyafogás és nehézségek nélkül felkelnek időben.

 A szanatórium a több, mint nyolcszáz méter magas Lapát-hegy csúcsán állt, a hegy lábánál pedig egy kisváros volt: Rónafalva. A kisváros templomtornyának harangja az éjfélt jelezve megkondult, azután pedig egy percen keresztül meg sem szűnt a hangáradat, mely elég jól felhallatszódott a hegy csúcsára is ahhoz, hogy a gyertya körül a földön ülő lányok is hallják.

 A tizenhat- és fél éves Anasztázia belekezdett a történetébe, közben fél füllel koncentrált a harangszóra, mely még az ő szívébe is az éjfél kultikus és riasztó sötét órájának hátborzongását hozta el.

 - Éjfél van – kezdte lassan, a borzongató hatás kedvéért gyenge hangerővel. – Lassan jön majd a nővér, hogy menjünk a szobánkba lefeküdni. De még van egy kis időnk, és amikor a történetmeséléseket elkezdtük, megbeszéltük, hogy éjfélkor befejezésképpen szellemet fogunk idézni. Én már tudom is, hogy kinek a szellemét. De előbb, elmondom a történetét – mélyet sóhajtott, majd belekezdett: - Fél évvel ezelőtt – kezdte, miközben szélesre tárt karjaival körbemutatott a szobában - e-szanatórium falai között szörnyű dolgok történtek. Bizonyára ti is hallottatok már ezt-azt, de csak apró részleteket, mert a szanatóriumot üzemeltető alapítvány a lehető legtöbb ember elől eltitkolta az igazságot. Tavaly ősszel, egy hétvégén három nővér és négy gyerek lelte itt halálát, ebben az épületben. Megölte őket valaki, akti senki se gondolt volna gyilkosnak. Egy kilenc éves kislány volt, Egyed Tünde, akinek a négyes kórterem volt a szobája.

 Anasztázia kegyetlen élvezettel figyelte, ahogy a többi lány rájött, hogy most ők is a négyes szobában vannak. A tinédzser lány mindig is imádott ijesztgetni nálánál fiatalabbakat. Tartott még egy kicsi szünetet, hogy kiélvezze a lányokon átfutó félelem és borzongás látványát, majd folytatta a történetet:

 - Miután végzett velük, odaült a bejárathoz, és várta, hogy a hétvégét az otthonukban töltő szanatóriumi dolgozók: nővérek, orvosok, és a gyerekek megérkezzenek a szüleikkel. Egy, már rászáradt emberi vérrel borított pengéjű konyhakéssel ült az ajtó előtt. Arcának bal oldala a felismerhetetlenségig össze volt vagdalva. Valószínűleg az egyik áldozata tehette vele. Talán az egyik nővér, aki még a kislány bal szemét is kivájta mély üregéből.

 - Fúúúj! – mondták egyesek a lányok közül, de Anasztázia nem törődve velük folytatta:

 - Hétfő reggel az első érkező egy házaspár volt, akik egyetlen gyermeküket hozták a szanatóriumba tornás-gyógykezelésre. Ők mindhárman Tünde kizsigerelt áldozatai lettek. Őket egy nővér követte, aki ugyan megsebesült, de sikeresen el tudott menekülni, és kihívta a rendőrséget, akik átkutatták a szanatórium épületét, és az egyik wc-ben találtak rá Tündikére, aki addigra már megölte magát. A boncolást végzők azt állapították meg, hogy egy konyhakéssel végzett magával, csak éppen magát a kést azóta se találták meg sehol sem. – hatásszünetet tartott, majd folytatta: - Keringenek olyan történetek, mi szerint a kés még mindig itt van elrejtve valahol ebben a rehabilitációs épületben, és azt Egyed Tünde szelleme őrzi. A történetek szerint a szellem vár. Arra vár, hogy újra gyilkolhasson, mert friss vérre és halálra szomjazik, és szomját soha semmi sem olthatja ki.

 Anasztázia végignézett az immáron már roppantul rémült arcokon. A hatás, amit a történetével elért, elképesztő volt. Határozottan sokkal hatásosabb volt az elmúlt órákban hallott más rémtörténeteknél, melyeket más lányok meséltek. Ezeket Anasztázia gyerekesnek tartotta. Csupa vámpírok, farkasemberek, zombik meg hasonló rémségek… Egyik sem igazán eredeti már manapság. Anasztázia sohase volt egy félős típusú lány. Nem ijedt meg ilyesmiktől. Még Egyed Tünde megtörtént története sem hozta a frászt rá. Még hogy szellem? Ugyan kérlek! Szellemek nem léteznek! Ellenben a többiek félelme már-már mániákus örömmel töltötte el a szívét és a lelkét. Egyszerűen fantasztikus egy élmény volt!

 - Nos, tehát… Szeretnétek megidézni Tünde szellemét?

 A kérdésére válaszképpen egyesek bólogattak, főleg az idősebbek, a náluk – tizenegy-tizenkét évesnél – fiatalabb lányok pedig nemlegesen rázták a fejüket.

 - Aki gyáva és fél, az kimehet a szobából – mondta Anasztázia szilárd hangon. – Ki gyáva közületek?

 Senki sem felelt, és végül mind a nyolc lány maradt idézni.

 - Csak sötétben lehet szellemet idézni. A gyertyát el kell fújnunk. Az egész szobában sötétnek kell lennie.

 A lányok nem tetszően ugyan, de helyeseltek.

 - Rendben. Csináljatok úgy, ahogy én.

 Anasztázia törökülés közben, könyökénél behajlítva, vízszintesen tartotta mindkét alkarját úgy, hogy jobb könyöke dereka jobb oldalához- bal könyöke pedig dereka bal oldalához ért hozzá. Úgy nézett ki, mint aki éppen meditálni készül.

 A lányok is felvették ezt a pózt.

 - Jól csináljátok – mondta Anasztázia, majd elfújta a gyertya lángját, és a négyes kórteremben átvette az uralmat a sötétség, meg a csönd is, mert a harangszó abbamaradt.

 - Most pedig, csukjátok be a szemeteket, és mondjátok velem együtt: Egyed Tünde, Egyed Tünde, jelenj meg nekünk! Jelenj meg nekünk! – kántálta ezt egymás után Anasztázia, a többiek pedig vele együtt mondták. - Egyed Tünde, Egyed Tünde, jelenj meg nekünk! Jelenj meg nekünk!

 Több percen keresztül kántálták ezt.

 Anasztázián kívül mindenkinek szorosan lehunyva voltak a szemei, bár olykor-olykor egy-egy pillanatra vették a bátorságot, és kinyitották, hátha megpillantanak valamit, de a sötétben egymás sziluettjén kívül sok mást nem láttak.

 Anasztázia közben ide-oda nézelődött mosolyogva. Árnyakat látott ugyan, néha mozogtak is, de a tinédzser lány jól tudta, hogy csak a képzelete játszik vele.

 Ám azt egyikük sem sejtette, hogy nem is olyan messze tőlük, az ablak melletti egyik ágy alatt valami történik. Egyre sűrűsödő, sötét köd képződött. Mint ha a falakból és a padlóból áradt volna kifelé az ágy alá, majd a kántáló lányok felé kezdett el gomolyogni lassan. Egy fekete, ember formájú kis vékony alak mászott a köd belsejében négykézláb. Még Anasztázia sem láthatta ezt a jelenséget a sötétség miatt.

 A köd elérte a hozzá legközelebbi kislányt, és a benne mászó kis alak csont sovány kezében megcsillant valami… Egy konyhakés volt, melyet a rászáradt vér sötétre festett.

 A kést tartó kar a magasba emelkedett, és készült lecsapni a lány fejére.

 - Egyed Tünde, Egyed Tünde, jelenj meg nekünk! Jelenj meg nek… - mindenki sikításban tört ki, annyira megijedtek a kórterem ajtaját kinyitó nővértől. A folyosóról éles fény törte meg a szoba sötétjét, melytől a köd visszasiklott az ágy alá, és eltűnt a padlóban és a falban.

 A folyosóról behajoló nővér mosolyogva nézte a rémült lányokat:

 - Nyugalom! Ideje mindenkinek a szobájába menni, gyerekek. Itt a takarodó ideje!

 

 A csaknem nyolcszáz méter magas Lapát hegy csúcsán állt a hosszúkás, téglatest alakú épület, mely egy alapítványi rehabilitációs szanatórium volt, ahová elsősorban csontproblémákkal (törések utáni gyógyulás, gerincferdülés, miegymás…) kerültek be gyerekek gyógykezelésre.

 Éjszaka volt. Az égen nem látszott egy szem csillag sem, csak szénfekete viharfelhők gomolyogtak lassú, méltóságteljes vánszorgással, de esni nem esett. A telihold fénye olykor-olykor átszűrődött rajtuk, de nagyon halvány volt.

 Valahol a hegyet borító erdő mélyéből egy farkas vonyított. Talán a Hold feltűnő majd eltűnő fényét ugatta, vagy valami egészen mást.

 A szanatóriumban réges-régen mindenki az igazak álmát aludta.

 A négyes kórteremben három ágy volt, mindegyikben egy-egy lány aludt. Az ablak alatti ágyon alvó lány neve Jaukcsep Genovéva volt.

 Genovéva ágya alatt a falból és a padlóból szivárogni kezdett a sötét ködfelhő légnemű anyaga, mely lassan teljes egészében betöltötte az ágy alatti teret. A köd közepén ott gubbasztott a csont sovány, sötéttestű kis lény, melynek egyik szeme vörösen izzott, mint ha gyertyaláng égne benne, másik szeme helyén csak egy sötét lyuk tátongott.

 A köd és a lény nem mozdultak az ágy alól, és legalább másfél órán keresztül ott voltak a kis Genovéva alatt, majd nyomtalanul eltűntek. Először a lény, másodszor a köd.

 

 Másnap egy március közepei Kedd délután volt. Tűzött a Nap, bár nem erősen, de ereje bőven elég volt ahhoz, hogy jó idő legyen.

 Négy órakor vége lett az iskolahelyettesítő tanításnak, ami még reggeli után kezdődött. A tanórákra szükség volt, mivel az itt lévő gyerekek hétfőtől-péntekig az épületben tartózkodtak, nagyrészük hétvégére hazament, a kezelésük viszont hetekig tartott, így kimaradtak otthon az iskolából.

 Jaukcsep Genovéva egy tíz éves kislány volt, hosszú barna hajjal. A közvetlenül a szanatórium mellett lévő B jelű parkolóban állt, az emeleten lévő hármas kórterem ablaka alatt. A szanatórium mellett egy-egy parkoló volt, az A és B jelű. A két parkoló között egy emeletnyi magas lejtő húzódott, ezért volt az, hogy a szanatórium az A parkolónál egy emeletesnek tűnt, a B parkolónál pedig két emeletes volt. A B oldalán lehetett csak bemenni az alsó szintre, ahol raktárhelyiségek, a kazánház és orvosi laborok voltak, kórtermek nem. A gyerekek számára tiltott terület volt, és az olykor különösen hangos kazánt övező legendák miatt nem is merészkedtek be oda.

 Genovévának kezdődő gerincferdülése volt, és otthon is végezhető gyógytorna betanulása miatt jött a szanatóriumba három hétre.

 Ezen a héten nem volt túl sok gyerek az épületben, csupán tizenhárom lány és három fiú.

 Genovéva egész nap Anasztázia hétfő éjszakai rémtörténetére tudott csak gondolni. Nem volt teljesen új számára az eset, de egészen tegnap estig valamiért nem is igen vett róla tudomást. De aztán ma eszébe jutott pár részlet, amit még ősszel és télen a híradásokból hallott. A hármas kórterem alatt egyetlen pontot figyelt a parkoló aszfaltján. A kórteremből tavaly októberben egy fiú zuhant ki ide, és fagyott halálra a hóban. De talán nem is fagyás volt, hanem valami más… Egy tetőszélről alázuhanó méretes jégcsap? Még talán a nevére emlékezett: Ákos. A vezetékneve nem rémlett.

 Amikor annak a hétfői nap délelőttjén a rendőrök megtalálták a fiút itt a hóban, már órák óta halott volt. A kislány megpróbálta elképzelni a fiút, amint ott feküdt a méternyi hóban. Vajon hogy nézhetett ki? Szőke? Barna? Fekete? Hosszú- vagy rövid hajú? Biztosan rövid hajú, mert Genovéva szerint a legtöbb srác röviden hordta a haját, talán mert egy fiúnak a rövid haj áll a legjobban. De ki tudhatná?

 

 Aznap éjjel éjfélt ütött az óra, és a hegy lábánál álló Rónafalva nevű kisvárosból felcsendült újra harangszó. Genovéva szobatársai nem, de Genovéva felébredt rá, aztán félálomban próbált tovább aludni, de a szemeit nem hunyta le teljesen, helyette az ágya végén ülő kis csont sovány, fekete alakot bámulta, még ha nem is volt tudatában annak, amit lát, de bámulta azt a valamit, ami egykoron maga is egy kislány volt. Egy baleset miatt bicegő kislány.

 A lény az egyetlen vörösen izzó ponttal a szeme helyén visszabámult rá. Közel háromnegyed órán át bámulták így egymást, majd Genovéva behunyta a szemét, és legközelebb már csak szerda kora reggel nyitotta ki, amikor az egyik nővér bejött a kórtermébe, és ébresztette, mert ideje volt gyógytornára mennie. A lény akkor már nem volt sehol, Genovéva pedig nem emlékezett semmire sem az éjszaka történtekből.

 

 

 Egy napnyi autóútra a Lapát hegytől és Rónafalvától állt egy város: Hűvösnap. A városban egy Jaukcsep Herold nevű férfi is élt, aki százhetvenöt centiméter magas, kócos fekete hajú ember volt, és most ott állt sajnálkozó mosollyal a szekrényhez kötözött és egy vegyszeres ronggyal betömött szájú felesége: Julianna előtt. A tehetetlen nő hiába próbált már fél órája kibújni a kötelek szorításából, melyek már itt-ott véres csíkot vágtak szép fehér bőrén. Torkából nyögdécselő hangok törtek elő. Valójában mondani akart valamit, a férfi pedig próbálta kitalálni, hogy mit:

 - Hogy miért teszem ezt veled? – a hangja enyhe vidámságról árulkodott. Jobb kezében meglóbálta a nő arca előtt a teli gázolajoskannát. – Mert egy nagy rakás szerencsétlenség az életem, és meg kell ölnöm magam, ugyanis ez így nem mehet tovább! Ma, hosszú évek kemény gürcölése után csak úgy elveszítettem a munkámat, és szinte semmi esélyem, hogy egyhamar találjak másikat, ahol ugyanennyire jól kereshetnék. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg a tartozásunk, és nem tudjuk kifizetni a jelzálogkölcsönt a lakásunkra, meg a számlákat. Híd alá fogunk kerülni hamarosan. Én már nem bírom tovább ezt! – elejtette a kannát, két tenyerét pedig a füleire szorította, mint aki nem akarja hallani a saját szavait. – Tudom, hogy már te sem bírod! – a nő hevesen a fejét rázta. – Nekem már régen nem tudsz hazudni, drága Juliannám. Megfogom ölni magam, de előbb… Ismerlek téged, és a lányunkat: Genovévát. Jól tudom, hogy ti is nagyon szerettek engem, ahogy én is titeket. – Julianna bólogatott. – Tudom, hogy milyen fájdalmat okoznék nektek azzal, ha most megölném magam és mennyire hiányoznék. – a férfi ezen kijelentését is heves bólogatással nyugtázta a felesége. – Óvni foglak titeket ettől a kínlódástól, amit a halálom okozna a törékeny szívetekben. Éppen ezért, veletek kell végeznem magam előtt.

 A nő bólogatása abbamaradt, és az arca rémültebb lett, mint valaha.

 - Most te halsz meg – folytatta a férfi, - azután megölöm Genovévát. Majd végzek magammal is.

 Gyakorlott mozdulattal gyorsan lecsavarta az öt literes flakon kupakját, majd elkezdte szétöntözni annak tartalmát a nappaliban.

 - Tudod, én mindig hittem, hogy van Isten, meg Mennyország, de a Pokol már túlzás szerintem. Így abban vagyok biztos, hogy, még ha gyilkolok is, csak a Mennyekbe kerülhetek. Ti is ott lesztek majd. Már várni fogtok rám, és ott továbbra is együtt leszünk mindörökké, csupa-csupa boldogságban, mint én és te annak idején. Emlékszel még, kedvesem? Az a sok buli, az a gyönyörűséges nászút Rómában. Hajh, de szép is volt még akkor. Már csak azt sajnálom, hogy előbb jutsz a Mennyekbe, mint én, de meg kell értened, hogy a lányunk egy napos autóútra van csak innen – ránézett felesége aggódó arcára, és gyengéden végigsimította. – Ne félj, Édesem. Ígérem, nem fog fájni neki. Viszem a puskámat, és majd azzal… Egyenesen a fejébe. A Mennyországban úgy is mindenki megszépül! – lehajolt a feleségéhez, megpuszilta az orrát, majd felegyenesedett. – Te sem fogsz sokat szenvedni, azt hiszem – mondta, majd Julianna felé tartotta a flakon száját: - Ez egy kicsit hideg lesz – mondta, majd öntötte.

 A gyufa már ott lapult Harold zsebében. A szándéka az volt, hogy miután a maradék gázolajat is ráöntötte a nőre, ki fog menni a szobából, és ráejti az égő gyufát az olajos szőnyegre, és hadd égjen minden.

 Nézi egy darabig a feleségét, majd lesiet az ötödik emeltről az autójához, amely tele tankkal várja már, hogy elinduljon vele a Lapát-hegy felé…

 

 

 A szerdai nap jól telt a lapát-hegyi rehabilitációs épületben.

 A reggel folyamán személyre szabott gyógytorna volt, közben felváltva egymást a gyerekek reggeliztek. Kilenc-tíz órai kezdettel a tanórák indultak el. Egészen egy ebédszünet beiktatásával délután négy óráig tartott. Utána már minden gyerek azt csinált, amit akart, feltéve, hogy az nem ellenkezik az épület házirendjének – amely a folyosó falár volt felfüggesztve – egyetlen szabálypontjával sem.

 Délután öt órakor volt a vacsora, hat órától kezdődően pedig minden gyereknek le kellett zuhanyoznia, és megvetnie az ágyát.

 Egészen fél tízig ébren lehetett lenni, utána pedig már takarodó volt, amit a szabályzat maximum tíz órára írt elő.

 Nyolc órakor volt nővérváltás. Két középkorú nő: Matilda és Zoltána nővérek érkeztek váltásnak. Ők az egész éjszakát az épületben fogják majd tölteni.

 Kilenc óra tizenöt perckor mindkét nővér végigjárta mind a kilenc kórtermet, hogy mindenkit a saját kórtermébe rendeljenek.

 Fél tízre a szokásokhoz híven már minden gyermek ágyban volt.

 Odakint, a hegy felett az égboltot vékony, szürkén és lassan gomolygó felhőréteg borította, melyen a Hold fényének csak egy része hatolt át. Ez az éjszak volt a Hold teli ciklusának az utolsó éjszakája, hogy holnaptól újra fogyni kezdjen, ahogy azt már évezredek óta tette minden hónapban a Földről nézve.

 Valahol a messzeségben, Lapát-hegy erdejének sűrű mélyén egy farkas vonyított.

 

 A négyes kórterem ablaka melletti ágy alatt sűrű ködfelhő gomolygott.

 Az ágyon Genovéva alvás közben nyugtalanul forgolódott. Álmában meglátogatta egy fiú, aki egy véres szélű pingpongütőt tartott egyik kezében, homloka oldalából pedig egy hosszúkás, csöpögő végű jégcsap állt ki. Ez a fiú azt mondta, hogy Ákosnak hívják. Még azt is mondta, hogy Genovéva ne fogadjon el ma este semmit senkitől, mert akkor szörnyű veszélybe sodorhatja saját magát.

 A fiú teste elhalványult, majd végleg eltűnt, Genovéva pedig felriadt.

 Nehezére esett újra elaludni, és amikor sikerült is, csupán félálom és álom közt lebegve hánykolódott az ágyában. Sejtelme sem volt arról, hogy életében most próbál elaludni utoljára.

 A köd, mint ha keskeny végei apró gyermekkezek lennének, apró mozgásokkal felkapaszkodott Genovéva ágyának szélére, majd onnan előre hömpölyögve komótosan, körbevette a kislányt.

 Az ágy alatt ott volt a kis csont sovány, fekete lény, aki lassan kinyújtotta vézna, göcsörtös ujjú kezét, mely ujjak között egy, a régen rászáradt emberi vértől megfeketedett, de még mindig nagyon éles konyhakést szorongatott.

 Genovéva még félálomban is érzékelte orrával a lényből és a késből áradó rothadó bűzt.

 A kés megállt Genovéva ágy szélén fekvő jobb keze mellett. A lény ott tartotta az eszközt, egészen addig, amíg Genovéva keze magától nem mozdult meg, és meg nem fogta a kés fekete, műanyag nyelét.

 A kést a lény elengedte, visszahúzta karjait, melyet a köd is követett, végül mindkettő eltűnt a falba és a padlóba süllyedve.

 Genovéva keze még percekig pihent mozdulatlanul a kést markolva, mígnem a két szemhéja egyszer csak felpattant, ő pedig felült az ágyban, és egyszersmind olyan mosoly terült szét az arcán, amelyet ezek a falak Egyed Tünde mészárlása óta nem láttak.

 Genovéva már teljesen ébren volt. Egyed Tünde feladatot bízott rá. Be kellett fejeznie, amit a másik lány fél éve elkezdett.

 Megpillantotta jelenlegi egyetlen szobatársát: Amélia békésen aludt a másik ágyon.

 Genovéva, ha lehet, még szélesebben mosolygott. Felállt, és a késsel a kezében a másik lány felé indult.

 

 Jaukcsep Herold, harminchét éves édesapa és immáron megözvegyült férj végre elérte immáron egy napos autóútja végét. Öreg Peugeot-ja ráfordult a hegy melletti Rónafalvából a Lapát-hegy tetejére vezető aszfaltútra.

 Félúton megállt, fogta kedvenc zseblámpáját, és a csomagtartóból kihalászta villanyszerelő munkájában használt szerszámait. Kiválasztott egy telefonpóznát, és gyakorlott mozdulatokkal, képzett villanyszerelőként felmászott a pózna tetejére. Ott elvágta a telefonkábelt, és mivel ezen az oszlopon volt a mobiltorony erősítőantennája is, azt is tönkretette. Így gyakorlatilag elvágta a külvilágtól a hegy tetején lévő szanatóriumot.

 De ez még csak az első lépcsőfoka volt itteni tervének, mert miután visszament a Peugeot-jához, és elrakta szerszámait, a puskáját vette elő, meg a hozzá tartozó töltényeket…

 

 Matilda nővér dühösen vizsgálgatta a nővérszoba piros telefonkészüléket, miközben vadul nyomkodta annak megszakító gombját.

 - Ez bedöglött – mondta vékonyabb társának, aki a televíziót bámulta, közben a mobiltelefonját nyomkodta, és a fejét rázta:

 - Ez is sztrájkba fogott.

 - Semmi hang. Se búgás, se más…

 - Biztosan megint csak ideiglenes. Ahogy a múlt héten, meg az előtte lévőn is. Egyik szolgáltató sem megbízható!

 - Igazad van, Zoltána! – csapta le a kagylót Matilda. – Csesszék meg akkor!

 A másik nővér Matilda felé se nézett, annyira lekötötte a telefonja után a focimeccs nézése:

 - Kimész megnézni a lányokat? Hátha valakik szokás szerint nem akarnak alukálni.

 - Persze. De a saját érdekükben ajánlom, hogy mindegyik aludjon! Ma rossz napom van – mondta Matilda, miközben felállt, majd a kórtermek felé indult. – Ha visszajöttem, átkapcsolunk majd valami más csatornára.

 - Azt csak szeretnéd – motyogta Zoltána, de annyira nem hangosan, hogy a munkatársa is meghallja. A következő pillanatban pedig felkiáltott: - Les volt! Hogy-hogy nem látsz a szemedtől, te marhatolvajok királya, te?

 Matilda a nővérszoba előtt lévő nővérpulttól jobbra lévő egyes, kettes és hármas kórtermekben kezdte. Mindegyik szobában egy-egy fiú aludt.

 A nővérpulttól balra lévő négyes szoba következett, ahol Genovéva és egy másik kislány lakott.

 A nővér a lehető legnagyobb csendben nyitott be, és a beáramló fény által megvilágított padlón fekvő véres gyermekholttest látványa első pillanatban a torkára fagyasztotta az előtörni készülő sikolyát, és csak egyetlen mondatot volt képes kinyögni:

 - Te jó szagú…

 Beljebb lépett a szobába, mire az ajtó mögötte gyorsan, de egyben halkan bezárult, és ezzel a folyosó fényét is kicsukta a kórteremből.

 A nővér még fel sem foghatta a dolgot, amikor gyors egymásutánban éles fájdalom hatolt a hátába, majd a tarkójába is.

 Matilda sikolyai végre felszabadították saját magukat, és úgy törtek elő, mint ha már évtizedek óta erre a pillanatra vártak volna. Csak sikoltozott és sikoltozott, ellenben a szomszéd nővérszobában Zoltána nővér az ordító televízió miatt semmit sem hallott meg az egészből, ellenben a többi környező kórtermekben a gyerekek felébredtek.

 A Matilda mögött lévő, mosolygós Genovéva újra belemártotta jó mélyen konyhakését a nővér gerincének közepébe, majd a lapockája alól hátulról a szívébe.

 A nővér szemei vérben úsztak, a lábai elzsibbadtak, nem érezte többé őket, és összeesett a padlón, egyenesen rá Genovéva szobatársának ugyancsak összeszabdalt teste mellé.

 

 A szomszédos ötös szobában három lány aludt; Leija tizenkét éves volt, Roxana tizenegy, Tímea pedig tizenhárom. Egyszerre riadtak fel mindannyian a sikoltozásokra, és maguk is sikoltozva kirohantak a szobájukból, át egyenesen a hatos kórterembe, hogy felébresszék az ott lévőket.

 Ott két lány: a tizennégy éves Zita és a tizenkét éves Gabriella csatlakozott hozzájuk, és mind az öten átsiettek a következő szomszéd szobába: a hetesbe. Ott három lány volt: a tizenöt éves Olga, a tízéves Terézia, és a tizenhárom éves Daniella.

 A lányok jól tudták, hogy a nyolcas szobában nincsen senki, a kilencesben pedig egy lány van csupán: a gyerekek között korban a maga tizenhat- és fél évével rangidősnek számító Anasztázia. De az ő kórtermébe már nem jutottak el, mert Genovéva a száraz- és friss vérrel vegyesen borított ocsmány pengéjű konyhakésével kilépett a négyes szobából, a nyolc lány pedig ugyanabban a pillanatban a hetes szobából.

 A kis csapat és Genovéva is meglepődve megtorpantak, és egymást bámulták: Genovéva arca annyira más volt, mint eddig; mintha egy idegen lány arcvonásai keveredtek volna a saját arcvonásaival.

 Genovéva megindult feléjük, és a lányok sikoltozva rohantak a csupán tőlük néhány méterre lévő kijárat felé. Útközben jobbra kellett tenniük egy éles kanyart, nem sokkal a kilences szoba előtt. Szembe velük az épületből kivezető barna ajtó várta őket.

 Tímea előreszaladt, hogy megragadja és lehúzza a kilincset, de valaki; egy alacsony, kislányszerű lény a semmiből előttük termett, és elállta a kilincshez vezető utat Már csupán a puszta bizarr látványával is hátrálásra késztette a lányokat. Arcának bal oldala nézett ki a legrettenetesebben, mert hiányzott a bal szemgolyója, melynek sötéten mély helye üresen meredt előre a külvilágba. A szája mellett mélyen fel volt szántva a bőr, kilátszott oldalt a megfeketedett fogsora.

 - Ez Tünde! – sikított fel Olga. Társai is erre a következtetésre jutottak.

 A legbátrabbnak köztük Tímea tűnt, aki egyszerűen csak azt érezte, hogy mindenféleképpen ki kell jutnia az épületből, és valahonnan mélyről, maga se tudta, hogy honnan, bátorság öntötte el a szívét, ami elég volt ahhoz, hogy előrelépjen, előrenyúljon, és megragadja a kilincset. Ahogy azt sejtette, Tünde csak egy szellem volt, gond nélkül átsiklott testén Tímea keze, hogy a kilincsre kulcsolódjanak ujjai. De amint megragadta, már felkiáltva dobta is el magától, mert az tűzforró volt, és megégette a tizenhárom éves lány tenyerét és ujjait.

 A nyolc lány így Tünde szelleme, és a késsel és széles mosollyal az ajkán feléjük rohanó Genovéva között ragadt. A lábuk valósággal a padlóba gyökerezett, és semmi mást nem voltak képesek tenni, csak sikítani, de azt eszeveszettül hangosan.

 Genovéva a hozzá legközelebb eső lányba: Roxana-ba mártotta bele először a pengéjét. A többiek ordítozva elrohantak mellettük, újra kiértek a folyosóra. Mindeközben Genovéva sebesen kirántotta a kést Roxana szívéből, és vaktában hátrafelé csapott, megvágva Zita bal felkarját. Ezután még befejezésképpen átszúrta Roxana torkát, majd a menekülő lányok után futott.

 

 A tizenhat és fél éves Anasztázia a kilences szobában aludt egyedül, gyönyörű szépet álmodott, amikor is felriadt a folyosóról jövő ricsajra. Méregbe gurult, de mérge azonnal elillant, amint kinézett a folyosóra. Azt gondolta, hogy csupán pár lány hancúrozik szokás szerint, és az volt a szándéka, hogy majd a szokásos módon csúnya és hangos szavakkal helyre teszi őket, de egészen más látvány fogadta, mint amit várt: A kijárat közelében Roxana rángatózó teste feküdt. A tekintete kampó módjára egyenesen Anasztázia szemeibe kapaszkodtak, miközben felé próbálta nyújtani esetlenül egyik kezét, mint ha azt akarta volna kérni, hogy Segíts! De már nem volt mit segíteni, mert a következő másodpercben minden élet elillant a szemébeől, és fokozatosan növekvő vértócsa gyűlt össze körülötte.

 A folyosón lányok rohantak, őket egy véres konyhakéssel Genovéva üldözte. A lány külseje még jobban megváltozott, mint az elmúlt egy percben. Mintha az egész lénye kifordult volna önmagából.

 Genovéva mögött egy bizarr szellemkislány alakja lebegett kacarászva. Anasztáza felismerte benne Egyed Tündét.

 Fél éve, az otthonában egyik éjjel Anasztázia kilopózott a nappaliba, ahol az apja bekapcsolva hagyta a televíziót, és úgy aludt előtte nyitott szájjal. Éppen az éjszakai híradó ment, amiben sok olyan dolgot mutattak, amiket nappal és este nem… Beszéltek a Lapát-hegyi szanatóriumban történt gyilkosságokról, és mutattak pár képet a holttestekről. A látvány beleégett a lány tudatába, és azóta is ott kísértett késő éjjel az álmaiban. Nem akarta ő is az éjszakai híradóban szerepelni hullaként. Ő túlakart élni!

 Visszalépett a szobájába, bezárta az ajtót, odarohant az ágyához, rettegéstől vacogó fogakkal bebújt a takarója alá, ahol lehunyt szemmel összekuporodott, várva valami megváltásfélére, halkan imádkozva olyasmiket, amiket még anno a nagymamájától tanult…

 

 A nyolcról héttagúra lecsökkent lánycsapat rémült hangja már behallatszott a tévéző Zoltána nővérhez os, aki gyermekfenyítésre kész állapotban morcosan kijött a folyosóra a nővérszobából.

 A hét, egyenesen felé rohanó lány már későn vette észre a hirtelen a fal mögül kilépő nővért, és nekirohantak, szabályosan ledöntve őt a saját lábáról, miközben ők is rázuhantak.

 Genovéva mókásnak ítélhette meg a helyzetet, mert nevetve felkiáltott; félig a saját, és félig egy vidám, de mégis bizarr démoni lény hangján:

 - Jácccunk Kicsi a rakás-t!

 A lány ráugrott a nővéren fetrengő lányokra, de a kése pengéje előbb érte el őket, mint a teste, és Leija felordított fájdalmában.

 Genovéva sebesen kirántotta a kislányból a kést, majd újra belévágta. Ismét kirántotta belőle, és újra belévágta. Leija meleg vére a levegőben repült szanaszét minden egyes késkirántás közben. De már a harmadik és negyedik vágástól kezdve nem csak Leija sérült, hanem több más lány is, mert Genovéva minduntalan változtatott a penge irányzékán.

 Legalább hárman-négyen véreztek már, és sírva ordítottak a fájdalomba fulladt kétségbeeséstől, amikor Zoltána nővér, és akik a lányok közül tudtak, talpra álltak. De ez Genovévát nem zavarta: továbbra is rajtafeküdt a maradékon, és vaktában csapkodott a késével egyszer ide, másszor oda.

 Úgy tűnt, a pánikhelyzetben, ami úrrá lett rajtuk, egyik lány sem törődött többé már a másikkal, csak a saját megmenekülésével.

 Leija, Olga, Terézia és a négyük közül a legjobban sebesült és vérző Gabriella berohantak az ebédlőbe, onnan pedig a konyha raktárhelyiségébe, ahol kapkodva egymást sürgetve kezdtek el felmászni egy létrán, ami a padlásra vezetett.

 A folyosón Tímea és Zita már halottak voltak Genovéva kése által.

 Daniella az ebédlő felé indult, de Genovéva hátulról elkapta, és a lány fejébe szúrta a kését, majd hagyta, hogy a kislány teste holtan összerogyjon.

 Zoltána nővér látva a vérengzést beszaladt a nővérszobába, de egyáltalán nem menekülésképpen, ugyanis valami fegyverként használható tárgyat keresett; és az egyik fiókban rá is talált két szikére. Kitépte a csomagolásukból őket, majd egyiket az egyik kezében, másikat a másik kezében fogva visszarohant a folyosóra.

 Genovéva éppen kirántotta a kését Daniella agyából, amikor már a háta mögött tornyosuló nővér a lány felé döfött, és felvágta szikéjével Genovéva bal felkarjának vöröslő húsát. Társával egy időben a másik szike is előrelendült, és feltépte a lány arcának jobb oldalát.

 Genovéva sem volt rest, és a konyhakésével oldalba szúrta a nőt, aki erre felnyögött, az arca még nagyobb dühről árulkodott, mint eddig, és az előbb a lány karját sebző szikét is a lány arcába nyomta, ezúttal a bal oldalába. Mindkét szike áthatolt csonton és húson, hogy betörjenek Genovéva szájüregébe. A lány a nyelvével ki is tudta tapintani a hegyüket, amik azonnal vérző sebet ejtettek az ízlelőszerven.

 A lány hátrarántotta a fejét, így a két szikepenge kikerült az arcából, majd a nő torkának támadt a késével. Zoltána megrúgta ellenfelét, de ez már nem menthette meg őt attól, hogy a kés pengéje a torka mélyét ne érte volna. Tudatlanul is elengedte a szikéket, és mindkét kezével a vérző nyakát szorította. Genovéva kirántotta a pengét, a nő pedig fulladozva és hörögve a padlóra rogyott, a lány pedig csak állt felette, és elégedetten figyelte, amint a nővér elvérezve belehal a szúrásba.

 Előbukkant az épületben lévő három kisfiú is a kórtermeik felől, de Genovévának csak rájuk kellett meresztenie démonivá lett tekintetét, és fenyegető jelleggel a magasba emelnie a kését, hogy riadtan visszaszaladjanak a hármas kórterembe.

 Maradjatok csak ott! – gondolta Genovéva, mögötte pedig ott állt helyeslően bólogatva Tündike kísértete.

 

 Jaukcsep Herold a Lapát-hegy tetején lévő Gyermek-rehabilitációs Központ bejárata előtt állt, kezében tartott megtöltött és kibiztosított puskáját.

 Tudta jól, hogy a lánya: Jaukcsep Genovéva az épületben van, ő pedig most eljött, hogy végezzen vele.

 Egy cifrát káromkodott, amikor megfogta a kilincset, majd azonnal elrántotta róla a kezét, ugyanis az elviselhetetlenül hideg volt.

 Visszament az autójához, és egy olajos ronggyal betekerte a tenyerét. Visszament az ajtóhoz. Éppen meg akarta fogni újra a kilincset, ezúttal bekötött kézzel, amikor is furcsa felirat betűi kezdtek el véletlenszerű sorrendben égve belevésődni az ajtó anyagába:

 

Jól vigyázz, Jövevény,

Ha belépsz a Házba,

Mert ott vár rád a Sátán!

A Sátán!

 

 Herold gyorsan kétszer is keresztet vetett, mert egy egészen nyomasztó érzés lett úrrá rajta. Valami nem stimmelt ezzel a hellyel, de ettől függetlenül végeznie kellett a lányával, hogy utána magát is kivégezhesse, és együtt lehessenek mindörökké odaát a Paradicsomban.

 Megfogta a kilincset. Annak hidege a rongyon át nem zavarta. Lehúzta, majd kinyitotta az ajtót.

 Belépett, készenlétben tartva maga előtt a puskáját.

 Egy kislány összeszurkált, vérbefagyott holtteste hevert előtte a padlón.

 A Sátán? – gondolta. – Kit érdekel? Nekem Genovéva kell! Utána azonnal úgy is végzem önmagammal is.

 Kilépett a folyosóra, ott körülnézett, majd nem érezve félelmet elindult a négyes kórterem irányába.

 Furcsamód az egész folyosó nedves volt, és nagyon erős szag terjengett: Valaki gázolajat locsolhatott nemrégiben szanaszét.

 A négyes kórterem előtt újabb holttestek hevertek.

 Megállt a négyes ajtajánál, és lassan benyitott. Felkapcsolta a villanyt.

 Egy nővér és egy gyerek holtteste várta őt. A padlón hevertek ők is, ugyancsak összeszurkálva.

 A cipőjével oldalra lökte a nőt a lányról, majd a hátára fordította a gyermek testét, de őszinte sajnálatára az sem Genovéva volt.

 Kiment.

 Miután megvizsgálta őket, megállapította, hogy a folyosón lévő egyik hulla sem volt Genovéva, ellenben véres nyomok vezettek a balra lévő ebédlő felé. Herold követte a nyomokat, és a konyha raktárában találta magát. Ott egy létra várta, ami a padlásra, majd az épület lapos tetejére vezetett…

 

 Miután az apja eltűnt a konyha raktárában, Genovéva előjött a nővérszobából. Tündike nemrég figyelmeztette a férfi érkezésére.

 Genovéva is bement az ebédlőbe az ugyancsak gázolajos ebédlőbe. Elővett egy gyufát, meggyújtott egy szálat, majd a padlóra ejtette, és elsietett a padlásfeljáró felé, miközben a lángok szétterjedtek az egész folyosón, majd még tovább az épület többi részében is…

 

  Anasztázia összeszedte minden bátorságát, és a kórterme ajtajához tapasztva fülét hallgatózott. Valaki erőteljes léptekkel haladt a folyosón, majd eltűnt. Nem sokkal utána füstszag csapta meg az orrát.

 Lassan és óvatosan résnyire nyitotta az ajtaját, és kikukkantott: Tűzropogást hallott, és szürke, sűrű füstöt látott mindenfelé. Pánik vett erőt rajta. Nem akart elégni! Úgy döntött, hogy inkább kimerészkedik, és megkísérli a menekülést.

 Kirohant a folyosóra. A szobája környékén a lángok még nem voltak vészesek, így a kijárati ajtóhoz indult, eleinte lassabban, aztán egyre gyorsabb léptekkel a gumipapucsában.

 Az ajtóhoz érve megfogta annak kilincsét, ami már nem volt elviselhetetlenül hideg, se égetően forró, így könnyedén lehúzta, és kilépett a szabad levegőre.

 A parkoló után úgy tíz méterre sűrű, sötét erdő várta, de még az is ezerszer jobb opciónak tűnt számára, mint a rehabilitációs épület. Nem akart Roxána és a többiek sorsára jutni, így rohanni kezdett. Félúton az erdő felé a sietségtől elhagyta papucsait, és mezítláb vetette bele magát a rengetegbe.

 Ott megtorpant, és hátranézett: A Gyermek-rehabilitációs Központ épülete lángolt, szinte már mindenütt. Az ablaküvegek helyén forró lángnyelvek csapdostak kifelé, mint valami szörnyeteg nyelvei, melyek az egész épületet a birtokukba vették.

 Már éppen indulni akart tovább az erdő mélye felé, amikor is az épület bejáratában meglátta Egyed Tünde torz alakját. De ez az alak már nem szellem volt, mert picit sem volt áttetsző a teste. Tündike csak állt ott, és Anasztáziát bámulta. Nagyon úgy tűnt, mint ha a rémalak nem tudna elszakadni az épülettől, pedig biztosan nagyon szívesen Anasztázia után ment volna, hogy elkapja.

 Anasztázia ezt felismerte, és elmosolyodott, majd hátat fordítva mindörökké az épületnek útra kelt, hogy minél messzebb kerüljön a hegy tetejétől.

 

 Genovéva éppen öntözte szét a maradék gázolajat a tetőn – az olajat az épület egyik raktárhelyiségében találta, Tündike mutatta meg neki őket. Vele szemben, a tető szélén a három túlélő, tehetetlen lány állt, és egymást ölelve át várták a halált.

 Daniella az elmúlt percben halt bele a sérüléseibe, így csak Olga, Terézia és Leija maradtak.

 Odalent a folyosó már annyira lángolt, hogy a hármas szobában tartózkodó három fiú éppen agyonégett, és lángoló testtel ugrottak ki az ablakon, és ott értek félholtan földet, ahol fél éve az Ákos nevű pingpongbajnok fiú is feküdt, várva a jégcsapáltali halált…

 Az utolsó csepp olaj is elfogyott, így nem jutott a tető minden részére. De Genovéva nem bánta ezt, ledobta a tartályt a tetőről, majd szétnézett.

 A padlás is égett már, az apja pedig valahol itt bujkált a tetőn, támadásra várva. Ebben biztos volt.

 Genovéva a lányok felé indult. Amint kiért a tető gázolajjal borított részéről elővett egy gyufát, meggyújtotta, és hátradobta, az olaj pedig azonnal lángba borult.

 - Majd én megyek – mondta két barátnőjének Olga, de azok nem akarták elengedni. – Nem fogom hagyni magam! – mondta nekik megnyugtatásképpen, bár maga sem hitte, hogy sikerrel járhat, de muszáj volt, mert ő volt hármuk közül a legidősebb, és védeni akarta a kisebbeket.

 Kilépett a két lány közül. Farkasszemet nézett a nála jóval alacsonyabb Genovévával, aki maga elé emelte a kését. Olga futva megindult felé, felkiáltott, mint valami hős, aki éppen az utolsó csatájába rohan.

 Genovéva elugrott előle, ágyékon szúrta, majd oldalba, aztán hasba. Olyan gyors és hatékony volt, mint valami képzett gyilkos.

 Olga ököllel fejbe vágta a lányt, majd elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Genovéva rárontott, és a pengéjével össze-vissza szurkálta Olga nyúlánk, vékony testét, amiből szanaszét fröcsögött a vöröslő, meleg vér.

 A tűz egyre terjedt feléjük, és fokozatosan nőtt a forróság. Herold most látta elérkezni a várva várt pillanatot, és előugrott a rejtekhelyéről.

 - Ugorjatok le! – kiáltott az életben maradt két lánynak, de azok értetlenül bámultak vissza rá. – Ugorjatok! Csupán két emeletet zuhantok, és talán jobban megússzátok, mint ha itt égnétek szénné!

 A lányok bólogatva megértették, és a tető legszélére húzódtak, és lenéztek a mélybe. Volt a parkoló szélén egy bokor, ahová, ha beleugranak, talán komolyabb sérülés nélkül megúszhatják.

 Genovéva megindult feléjük késével, hogy levágja őket még azelőtt, hogy leugornának, de közben Herold felhúzta ismétlőpuskáját, és lőtt… Felhúzta, és lőtt… Ezt egészen addig csinálta, amíg mind a kilenc töltény el nem fogyott a tárból, és újra kellett töltenie. Genovévát a kilencből több lövedék is eltalálta, de csodálatos módon még mindig talpon volt.

 A két lány megfogta egymás kezét, és közösen ugrani készültek, de a következő pillanatban Tündike vérfagyasztóan dühödt ordítását hallották maguk körül, az ablakokon kinyújtózó lángnyelvek a magasba csaptak, egyenesen a két lány felé, ám csak a hajukat perzselték meg, mert még időben elhátráltak előle, de ugorni így nem voltak képesek.

 Genovéva Herold felé fordult, a tekintetük találkozott. Az apja felé rohant, aki az újratöltött tárból két lövést tudott leadni, amíg a lány el nem érte őt, és a kés le nem csapott rá.

 Herold nem hagyta magát: a lányára ugrott.

 A távolból tűzoltóautók szirénái törték meg az egyre szaporodó lángok zaját.

 A két megmaradt lány összebújva figyelte, ahogy Genovéva az apjával szinte birkózik a tetőn, miközben az épület körül az összes ablakból legalább tíz-tizenöt méter magasba nyújtóztak a lángok, szinte egy ketrec rácsait formálva a lapos tető körül, csak ezen rácsokat fém helyett forró tűzből kovácsolták.

 A konyhakés pengéje belemélyedt a férfi gyomrába egyszer, majd újra és újra. Herold nyögdécselt ugyan, de nem adta fel a harcot. Hajtotta a tudat, hogy előbb a lányának kell meghalnia, és csak azután neki. Együtt akart lenni vele a Paradicsomban! Hallelúja!

 Megpróbálva nem törődni a hasából szerte a testében szétáradó fájdalommal, megszorította ismétlőpuskáját, felhúzta, egyenesen Genovéva orrába nyomta a tető forróságában még mindig hűsen hideg csövének végét, majd meghúzta a ravaszt, a fegyver pedig elsült…

 A kislánya feje cafatokra robbant szét Herold körül, aki megkönnyebbülésében felkacagott a szürkefüst- borította ég felé, mialatt még egyszer utoljára felhúzta puskáját. A saját álla alá nyomta a cső végét, és mielőtt meghúzta volna a ravaszt, felkiáltott:

 - Örvendjetek, mind együtt leszünk a Paradicsomban! Annyira szeretlek benneteket, családom! Hallelúja!

 De a ravaszt nem volt már ideje meghúzni, ugyanis ekkor történt meg az, aminek meg kellett történnie: Az egész tető - aminek már a tűz, mely pokoli katlanná változtatta az egész szanatóriumot, meggyengítette a szerkezetét - beszakadt alattuk. Genovéva fejetlen holtteste, Herold örvendező alakja, meg Leija és Olga is egyszerre tűntek el a mélységben, és ott lelték halálukat a lángoló romok alatt.

 Az ablakokból a lángoszlopok megszűntek, és a tűz is mintha már kevésbé erőteljesen égett volna.

 A kiérkező tűzoltók viszont csak az épület egy részét tudták megmenteni…

 

EPILÓGUS

 

 Csaknem másfél év telt el Jaukcsep Genovéva mészárlása óta, mely az ugyanott előtte fél évvel megtörtént Egyed Tünde gyilkosságsorozatánál is nagyobb volt.

 Új-Nyugatvárosban, egy huszonkét emeletes épület nyolcadik emeletén Anasztázia ült félhomályos szobájában, a tanulóasztala előtt. Jó kedve volt, mely abból adódott, hogy egy hónap múlva tölti majd be a tizennyolcadik életévét.

 Imádott a félhomályban könyveket olvasni, mert adott az olvasási élményhez egy plusz hangulatot. Bár nem lett volna szabad, mert biztosan ártott a szemének, de őt ez nem zavarta.

 A Lapát-hegyen átéltek után csaknem egy évig tartott, mire a pszichológusok, úgy ahogy túltudták őt tenni az átélt borzalmak traumáján. Ennek ellenére biztosan érezte, hogy az események nyoma egy életre benne marad majd. Mint ha megbélyegezték volna a lelkét.

 Ő volt az egyetlen túlélő, akit a kiérkezett tűzoltók találtak meg az erdőben.

 A Lapát-hegy lábánál lévő Rónafalva és az alapítvány, amely a szanatóriumot üzemeltette hozzálátott újjáépíttetni a szanatórium tűz által erősen megrongálódott épületét.

 Nagyjából be is fejezték, majd újra meg akarták nyitni, mint szanatóriumot, de az emberek nem engedték ezt, az egyetlen röpke fél év alatt megtörtént két Egyed Tünde és Jukcsep Genovéva féle gyilkosságsorozatok miatt. Anasztázia is figyelmeztetett mindenkit, amikor a médiában, és többek között újságokban és televízióban is szerepelt, hogy azon a hegyen és abban az épületben valami földöntúli, ördögi gonosz erő munkálkodik. Ő látta Egyed Tünde szellemét! Hihetetlenül sok ember hitt neki, és kezdeményezték, hogy az épület a Lapát-hegy tetején maradjon csak ott magának, és többé ne használja senki semmire.

 Anasztázia tudta, hogy veszélyes lehet oda bárkinek is betennie a lábát. Ő maga is messzire elfogja kerülni még a hegy környékét is egész életében, abban egészen biztos volt.

 A történtek előtt mindig bátor és szószátyár, szélhámos Anasztázia mostanra félénk, szótlan, magába forduló lány lett.

 Egy gyertya lángja világított egyedül az asztalán. Hiába volt áram a házban, ő csakis gyertyánál szeretett olvasni, mint a régi idők emberei, akik még nem ismerték az elektromosság nyújtotta előnyöket és hátrányokat.

 Éppen lapozott az izgalmas regényben, amikor is mozgást vélt felfedezni szeme sarkából a háta mögött. Odafordult, de nem volt ott semmi sem. Már az elmúlt másfél évben hozzászokott, hogy olykor szörnyű dolgokat vélt látni, de utólag mindegyikről kiderült, hogy csak a képzelete játszott vele.

 Visszatért az olvasáshoz, de a következő lapozásnál újra látni vélt valamit. Odafordult és a bizarr látványtól, ami ezúttal elé tárult, azonnal felpattant a helyéről.

 Egyed Tünde állt előtte. Sötéten gomolygó furcsa köd vette őt körül, és ugyanolyan visszataszítóan szörnyen nézett ki, mint másfél éve, amikor Anasztázia az erdő széléről látta az égő épület ajtaja előtt állni.

 Tündikének most sem volt meg a balszeme. Egyszerűen ronda és bizarr volt, egyben félelmetes, és rémesen visszataszító.

 Anasztázia szemei könnybe lábadtak, Tündike pedig csak mosolyogott, és vékony, megfeketedett balkezében tartotta a konyhakését, melyet sok-sok ember, és főleg gyerek vére tarkított már.

 Anasztázia érezte, hogy most itt a vég. A kislány lábai elé feküdt, és könyörgött:

 - Kérlek! Ne! Kérve kérlek! Bármit megteszek, csak hagyj életben!

 Felnézett a lényre, és látta, hogy Tündike leteszi az asztalra a kést, majd két csontos karját a fekvő lány felé előrenyújtva ölelést kér.

 Anasztázia szipogva, lassan felállt.

 - Megölellek, és békén hagysz?

 Tündike bólintott.

 - Ez nagyszerű! – örvendezett a lány, majd akkor jött rá, hogy ahhoz, hogy ezt a rémes jövevényt megölelje, talán még a halálnál is nagyobb bátorságra lesz szüksége. Mégis megtette.

 Magához ölelte a szörnyeteggé lett egykori kislányt, kinek testéből átható, elviselhetetlen bűz áradt. De az ölelése meglepően gyengéd volt, és szinte még jól is esett Anasztáziának.

 Tünde megkegyelmezett nekem! Jajj, de jó!

 Megkegyelmezett!

 Megkegyelmezett!

 Megkegyelmezett!

 Egyed Tünde talán mégse olyan gonosz, mint hittem!

 Egy kép, mint valami álom vagy látomásféle jelent meg Anasztázia szemei előtt. A szüleit és az öccsét látta, vérbe fagyva, holtan hevertek a nappali három sarkában. Sajátmagát is látta a nappali ajtajában állva; arca nem a sajátja volt, mint ha valaki máséval keresztezték volna arcvonásait, mely mélyről és talán nem is e-világról jövő gonoszságról árulkodtak. Kezében ott tartotta Tündike és Genovéva konyhakését, melynek pengéjét a régről rászáradt véren túl új, friss vér borított.

 Azt akarod, hogy öljem meg őket? Akkor megkegyelmezel? Isten a tanúm, megteszem!

 Tündike bal keze lassan lenyúlt az asztal felé, és megfogta a kést sötéten vékony ujjaival, majd felemelte, egyenesen az őt ölelő Anasztázia háta mögött tartva.

 A lány mit sem sejtve boldogan ölelte Tündét.

 Ha valóban megkegyelmezel, megteszem!

 A penge lecsapni készült Anasztázia hátába, a szíve irányába.

 Megteszem!

 Anasztázia fájdalomtól telt hangon felsikoltott...

 

VÉGE

 

 

 KÉSZÜLT: Etes, 2003. március 17. – március 26.

            FELÚJÍTVA, ÁTÍRVA: Budapest, Kollégium, 2014. május 9. – július 6.

Rovatok: 
Irodalom