Egyik szép nyári nap délutánján egy pettyes pillangó szállt az asztalomra.
Először azt hittem eltévedt, és mindjárt tovaröpül, és már folytatni akartam a munkámat, amikor arra lettem figyelmes, hogy meg sem moccan, sőt mereven néz, mintha mondani akarna valamit.

Felkeltette érdeklődésemet, és vártam, mi fog történni. A kicsi pillangó, mikor gondolja meg magát és száll el az asztalról.

Mozdulatlanul néztem, és ő is engem. Valószínű végül megunhatta a várakozást, mert vékonyka hangocskáján beszélni kezdett hozzám:
– Akarod hallani a történetemet?
Nagyon meglepett, hogy egy parányi pillangó beszélni tud. Eleinte nem is akartam hinni a fülemnek. Mindjárt hátrapillantottam, hogy véletlenül nem áll-e valaki a hátam mögött. De amikor meggyőződtem, hogy csak mi ketten vagyunk az asztalnál, kiböktem kissé bizonytalanul:
– Megköszönném, ha megosztanád velem.
Erre a pillangó kicsi szeme felcsillant és közelebb libbent hozzám. Észrevettem, hogy nem régen sírhatott, mert egy parányi könnycsepp gördült le az arcocskáján.
Ugye csodálkoztok, miképpen láthattam meg, amikor maga ez kicsi Isten teremtménye alig látható a hatalmas színes szárnyaktól. Valójában ezt magam sem nagyon értettem, de egy idő után úgy láttam, mint titeket. Az is lehet, hogy arra az időre, míg beszélgettünk én mentem össze, vagy valami csoda folytán, minden olyan jól látható lett. Ha őszintén beszélünk, akkor a külsőségek eltörpülnek, mert szívünkkel látunk és hallunk.
Most is valami ilyesmi történhetett.

Ott hagytam abban, hogy a kicsi pillangó megkérdezte tőlem, akarom-e hallani a történetét. Természetes, hogy nagy kíváncsi voltam, és megfeledkezve a munkámról biztatóan mondtam: igen.

A kicsi pillangó pedig kissé remegő hangon, mintha sírna mesélni kezdett:
– Tudod, én egy szegény, árva pillangó vagyok. Nincsenek szüleim, testvéreim. Olyan magányos vagyok. Nincs senkim, akivel beszélgethetnék. Ezért is szeretném elmondani neked a történetemet – sírta el magát, és mesélni kezdett. – Valamikor, talán nem is olyan rég családunk boldogságban élt szép házacskánkban. Édesapám volt a főpillangó a közeli virágos réten és mi gyerekek gondtalanul szálldostunk egymás kergetve virágról virágra. A nevetés soha el nem tűnt az ajkunkról. Amikor hazamentünk édesanyánk finom virágporból készített kaláccsal várt bennünket, és utána nektárlevet ittunk.

Egyik nap szörnyű dolog történt. Kirándulni mentünk a közeli erdőbe. Már máskor is jártunk ott, és mindig nagyon jól éreztük magunkat, mert az erdő szélén kitűnően lehetett játszani és ilyenkor édesapánk és édesanyánk is velünk együtt kergetőzött. Csodás virágjai voltak az erdő fáinak és bokrainak. Azt hittem ez a boldogság soha nem múlik el.

Amikor éppen legjobban játszottunk és megfeledkeztünk mindenről. Nem gondoltuk, hogy bármi baj is érhet bennünket, váratlanul emberek jelentek meg a közeli úton. Még akkor sem sejtettem semmi rosszat. Hiszen máskor is láttunk hozzád hasonló teremtményeket, és soha semmi gond nem volt velük. Általában a gyerekek érdeklődve nézegették színes szárnyainkat, és talán némelyik megpróbálta elkapni a közelében szálló pillangót, de mi mindig ügyesebbek voltunk náluk. Sőt, ha kedvünk úgy hozta, akkor még kergetőztünk is a kisfiúkkal vagy kislányokkal.

Soha nem mertem volna gondolni, hogy ez egyszer véget ér. Azt hittem életem mindig ilyen szép és jó lesz.

De tévedtem.

A jövevények hosszú botokat hoztak, végükön hálókkal. Akkor még csak véletlenül sem gondoltam arra, hogy ezek a fura tárgyak bajt okozhatnak nekem és családomnak?

Érdeklődve figyeltük őket. Eleinte nem értettük, mit akarnak. Egyre közelebb jöttek hozzánk. Éppen egy színes virágon pihentem szüleimmel, amikor az egyik ember azzal a hosszú boton lévő hálójával felénk csapott, és a következő pillanatban szüleimmel együtt a hálóban találtuk magunkat.
– Menekülj, fiam! – mondta édesapám – Nézd ott van egy kis rés és te kiférsz rajta.
– De mi lesz édesapámékkal? – kérdeztem kétségbeesve.
– Velünk most ne törődj! – kiáltotta és minden erejével kilökött a résen.

Így menekültem meg. Testvéreim mind szétrebbentek, de az is lehet, hogy őket is megfogták, mert soha többé nem láttam szegényéket. Ki tudja, hol lehetnek? Azt sem tudom, élnek-e vagy halnak? Csak a remény maradt, hogy még valaha is viszontlátom a szüleimet és testvéreimet.

Menekültem, ahogyan csak bírtam. Nem mertem hátranézni. Attól féltem, hogy utánam erednek és újból elkapnak. Szerencsére nem ez történt. Sikerült kereket oldanom, és megmenekültem.

Visszamentem a házunkhoz, és ott vártam, hátha valaki a családomból előkerül. Sajnos senki sem jött vissza rajtam kívül, ami azt jelentette mindnyájan odavesztek.

A lepkegyűjtők elfogták őket. Ezt később a bölcs bagolytól tudtam meg, aki elárulta, hogy léteznek olyan emberek, akik kedvtelésből minket gyűjtenek, hogy másoknak eldicsekedjenek, milyen sok és szép pillangóik vannak.

Bizonyára szüleim és testvéreim is most egy fadobozban gombostűre szúrva díszelegnek. Jaj, szegények, mennyire sajnálom őket. Bárcsak kiszabadíthatnám az összes pillangót, amit ezek a gaz emberek rabul ejtettek.

Amikor ezeket elmondta újból elsírta magát. Megvallom nagyon megsajnáltam és teljes szívemből haragudtam a világ összes lepkegyűjtőjére, amiért ezeket a kedves kis állatokat megfogják és trófeának hazaviszik szerencsétleneket, akik pedig annyira tudják élvezni az életet. Víg táncaikkal és repkedéseikkel köszöntik a napfényt és a tavaszt.

Ekkor valami átcikázott az agyamon, és kíváncsian megkérdeztem kicsi barátomtól:
– Ha ilyen rossz véleménnyel vagy rólunk emberekről, akkor miért jöttél el hozzám? Nem félsz, hogy én is lepkegyűjtő vagyok, és megfoglak?

Az árva pillangó határozottan megrázta a fejét, majd mondta:
– Hosszasan figyeltelek, arról a fáról, amelyik a tornáccal szemben van. Meg vagyok győződve, hogy te nem vagy olyan. Téged csak az írás érdekel. Képes lennél egész nap a számítógéped fölé görnyedni, és újaiddal klimpírozni, hogy azokból az apró betűkből különleges történetek kerekedjenek ki. Szeretném, ha megírnád a történetemet, hogy embertársaid okuljanak belőle, és ne bántsanak minket kicsi pillangókat!

Egyetértettem vele.

Igaza van, mi emberek azt hisszük magunkról, hogy mindent megtehetünk. Kényünk, kedvünk szerint basáskodhatunk a földgolyó más élőlényei fölött. Mikor vesszük már észre, hogy az ember is csak porszem ebben a hatalmas világmindenségben, és ha nem tarjuk be a szabályokat, akkor mi is elpusztulunk.

Megígértem szegény, árva pillangónak, hogy megírom a történetét, és a jövőben megpróbálom lebeszélni barátaimat és ismerőseimet mindenféle káros tevékenységről, amivel árthatnak a minket körülvevő természetnek.