A kövesút szélére kormányoztam az autómat. Villogóra téve a féklámpát, hogy lássák, állok. Levettem a seprűt a megszokott helyéről, körbe járva az autót ahol hozzá fértem a letisztítottam a sártól, majd az útról az árokba sepertem. Visszaülve a volánhoz, eddig nem tapasztalt érzés lett úrrá rajtam. Miként a visszapillantó tükörből néztem a furcsán kissé megdőlt szögben álló elgyötört gépet, elért az a bizonyos érzelmi hullám, az emóció. Az átélt idegfeszültség hatásától, elszorult a torkom. Ahogy a kormányra hajtva a fejemet, a történteket idéztem vissza, megtörtént az, amit a férfiak ritkán szoktak megérni. Mit a nők azért tesznek, hogy megkönnyebbüljenek. A férfi? Különleges népség, azt hiszik a cselekvőképtelenség, összeomlás beismerése, ha ez történik vélük. A kormányt simogatva, ölelve, sírva fakadtam. – Te drága, te édes! Te legbellább Bella. Köszönöm, köszönöm. Köszönöm Jóska. Mennyire igazad van! Nincs ettől jobb és szebb asszony! Most már tudom miért szereted ennyire Bellát! Az ISTEN áldjon, vigyázzon rád. Kiengedtem a féket sebességbe téve az autót finoman a gázpedálra léptem. Bella ércesen felberregett, majd lágy hangón búgva ringatni kezdett, elindultam a hazafelé vezető úton, abban a csodálatos magányos kettesben, miről Jóska mesélt nekem.
A kellemesen meleg, illatos, májusi este rám köszöntött, mire megérkeztem a rakományommal a rendeltetési helyére. Szerencsém is volt, a délutános műszak lepakolta a szállítmányt. Alkonyatkor értem a telephelyre. Az öreg kapus megkönnyebbülve fogadott.
- Hála Istennek Feri, már azt hittük, valami baj érte! szólt láthatóan megkönnyebbülve Imre bácsi.
– Hát, ami azt illeti, baj az volt. Elakadtunk a sártengerben, arra hatalmas felhőszakadás volt, özönvízszerű esővel, de kivergődtünk belőle valahogy, - válaszoltam, a lényeget elmondva. Imre bácsi rámnéz. Tekintetében tisztelettel vegyes sajnálatot látok. Gondolom elég viharvert lehet a kinézetem.
- Álljon be az autóval a helyére, utána, mars aludni. Reggel szólok a főnöknek. Többször érdeklődött, nagyon aggódott magáért, még be is telefonált párszor otthonról, - fűzi hozzá. Meghatottságot érzek, ezektől a mondatoktól, bevallom, jól esnek. Indítok, úgy szólok ki.
- Rendben van, köszönöm szépen, - csukom be az ajtót. Nem a helyemre állok be, Hátra viszem az autómat, ahol az a magasított szerelőállás van. Lassan felvezetem. Hátra indulok, leveszem a seprűt, először belülről takarítom ki a vezetőfülkét a sártól, amit óhatatlanul behordtam a ki-beszállásokkal. Gondosan feltörlöm magam után, mielőtt becsuknám az ajtót, a gumicsizmákat is lemosom, a lábtörlőt kirázom, majd egy nylonba csavarva beleteszem a táskámba. Hazaviszem kimosni. A nagynyomású tömlőt (slagot) veszem a kezembe, kinyitom a csapot. – Most te következel Életem. Addig nincs alvás, még meg nem fürdünk. Lemosom mindenütt ahol sarat látok, főleg alolról, és a kerekeket. Majd száraz ronggyal áttörölgetem, ne legyen foltos. A szélvédő üveget takarítom még meg az ablaktisztító folyadékkal. Erősen sötétedik, mire végzek, beállok a helyemre. Nem tudom már hogyan történt? Arra még emlékszem, hogy beültem a volánhoz kicsit, de hogy mikor aludtam el, és mennyit, arra már nem. Imre bácsi ébresztett föl, amikor kinyitotta az ajtót.
- Nem tudtam már elgondolni, mi van magával Ferikém, miért nem jön már? Gondoltam, na most már megnézem, - nézett föl rám az öreg.
- Nincs semmi baj Imre bácsi. Ne haragudjon, megszunnyadtam kicsit. Majd kissé kivárva hogy eszméljek a mély alvásból.
- Mennyi már az idő, - kérdeztem.
- Egy óra múlt pár perccel. - válaszolt.
Együtt indultunk vissza a kapunál elköszöntünk. Otthon lefürödtem magam is, ettem pár falatot. Az asztalnál ülve, Jóska járt a fejembe. Fájt a szívem. Vajon hogy lehet már? Holnap feltétlenül bemegyek a kórházba. Utána Bellára gondoltam. Ennek a gépnek tényleg lelke van. Amikor ez jutott eszembe, mintha Jóska büszke a mosolygó arcát láttam volna, egy pillanatra. Két óra elmúlt mire ágyba bújtam, és elaludtam.