Athénban a demokrácia haldokolt,
Szókratész lesétált lassan a piacra,
megnézte, mit árul a pár árus és bolt,
bár tudta, az élete utolsó napja.
Egy perzsa árus a szőnyegét kínálta,
az egyiptomi papiruszt, pergament,
volt a krétainak díszes amforája,
Théba tüzes bora, de ő tovább ment.
Másutt korinthoszi kard, déloszi bőrsarú,
majd látott bíborszín köntöst és palástot,
kellette magát hetéra, kevert fajú,
de elnézett felettük, semmire sem vágyott.
Mellé szegődött egy régi tanítványa,
„miért e séta mester, sosem volt aranyad,”
kérdezte, „ mért töröd magadat hiába”
a te birodalmad a gondolat, a szavak”.
„Amit itt látsz, ócska zsibvásár az egész,”
felelte néki a szofista, öreg bölcs,
„az istenük is tolvaj, a kereskedő Hermész,
hát, időd ne tölts velük, itt pénzed ne költs.”
„Utamon volt sok buktató, és sok göröngy,
míg mások fején a korona parázslott,
a ruhájukon rubint, gyémánt és gyöngy,
de nem látták a lángot, az igazságot.”
„Azért ma még egyszer közétek lejöttem,
bár, vár a méregpohár, az időm kevés,
de látom, kincs nélkül is gazdag volt éltem.”
aztán csendben halálba ballagott Szókratész.
2013. november 26.