Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Szófogadatlan madárfiókák

Adalberto
Adalberto képe

A belváros kőrengetegében egy eresz közelében élt egy madárcsalád. Apa, anya és két kis csintalan, pihetollú fióka.

Édesanyjuk vigyázott a csöppségekre, ameddig apjuk elment élelmet szerezni a közeli parkban.

A fészkük egy iroda udvarára nézett, ahol emberek jöttek – mentek. Néha még autó is betolatott az udvarba. A kicsi madárfiókákat nagyon érdekelte az emberek világa. Apró fejecskéjüket kíváncsian nyújtogatták a fészekből, és nézték, mi történik az udvaron.

 –  Milyen jó lenne berepülni az alattunk lévő szép autó ablakán! – mondta vágyakozva az egyik fióka. – Amikor anyánk nem figyel oda, ugorjunk ki a fészekből, és nézzük meg közelebbről az autót!

 –  Nem lehet. Még kicsik és gyöngék vagyunk – válaszolta a testvére. – Szárnyaink még gyöngék a repüléshez.

 –  Testvérkém, nézd, én már milyen erős vagyok – hencegett a nagyobbik fióka. Már majdnem olyan erős vagyok, mint apám! Ne félj, nem olyan nagy dolog repülni. Ez minden madárnak sikerül. Gyere, próbáljuk meg! Anyánk csak azért mondja, hogy ne repüljünk, mert félt bennünket. Pedig mi már nagyok vagyunk. Itt az ideje, hogy kipróbáljuk szárnyainkat.

A kisebbik madár hagyta magát rábeszélni a repülésre. Először testvére kapott szárnyakra. Amikor látta a kicsi testvér, hogy neki sikerül, és szépen száll az udvar felett, ő is nekiveselkedett.

Eleinte nem is volt baj. A szárnyai engedelmeskedtek, és fenntartották a madárkát. Már éppen boldogan akarta világgá kürtölni, hogy tud repülni, amikor érezte fogyóban van az ereje. Egyre nehezebben bírta mozgatni a szárnyait.

 –  Lepottyanok – kiáltotta rémültem a testvérének, aki még mindig vidáman repdesett a levegőben. – Elfogyott az erőm.

Szegénykének szerencsére maradt annyi ereje, hogy valahogy leszállt az ereszcsatorna mellé. Onnan nézte testvérét, aki néhány kör után földet ért.

 –  Egy kicsit pihensz. Összeszeded az erődet, és visszarepülünk a fészekbe. Talán anyánk észre sem vette, hogy megszöktünk – vigasztalta.

Bizony a madármama észrevette, hogy üres a fészek, a két kis kópé megszökött.

Mindjárt jajveszékelni kezdett. Olyan keservesen csipogott, hogy még az emberek is felkapták a fejüket, és megálltak nézni a szörnyű balesetet. De senki nem tudta, mit kell tenni ilyen esetben. Ezért néhány sajnálkozó szó után tovább mentek.

 –  Jaj, csak macska ne jöjjön! – siránkozott az anyjuk. – Ha meglátja szegény kicsikémet, még képes lesz felfalni.

Közben madárpapa is megérkezett, csőrében finom gilisztát hozott a gyermekeinek. Azonnal lerepült a földre, ahol a szerencsétlenül járt fiacskája kuporgott. Próbált neki segíteni:

 –  Fiacskám, gyűjtsd össze az erődet, és próbálj felrepülni a fészekbe! – mondta, és a csőréből a fióka csőrébe csúsztatta a gilisztát, azt remélve, hogy ez a mennyei falat, erőt ad a fiának.

Sajnos még ez sem volt elég, hogy a fióka repülni tudjon. Igaz kicsit felemelkedett a földről, de kevés volt eljutni vele a fészekig.

Felváltva vigyáztak a kicsi fiókára. Hol egyik, hol másik repült le hozzá, és biztatták, ne adja fel. Tartson ki, egy, két nap és megerősödik itt lent a földön, és fel tud repülni a jó, puha otthonukba.

Anyja a legjobb falatokat vitte neki. Éjjel – nappal vigyáztak rá, és ellátták ennivalóval.

Mindez kevés lett volna, hiszen a macska mindig a közelben ólálkodott. Fente a fogát madárpecsenyére. Szerencsére a portás bácsi résen volt. Tudta jól, ha a madárfióka kap enni, és innivalót, akkor átvészelheti ezt a pár napot.

Így is történt. A szülők, az erősebb testvér és a portás bácsi segítségével a madárfióka megerősödött. Szárnyai elbírták, és felrepült mindenki legnagyobb boldogságára a fészekbe.

Anyja összevissza csókolgatta a kis gézengúzt. Apja úgy tett, mintha mérges lett volna, de szíve mélyén talán még sohasem volt olyan boldog, mint amikor fiacskáját átölelhette. Testvére megbánóan kért bocsánatot, amiért rábeszélte, hogy repüljenek ki a fészekből.

 –  Most legalább megtanultátok, mi történik, ha nem fogadtok szót a szüleiteknek – mondta az apjuk, és a csőréből elővarázsolt egy hosszú gilisztát, amit a gyerkőcök vidáman elfogyasztottak. – Még csak rágondolni is félelmetes, mi lett volna, ha a macska elkapott volna bennetek. Hála a portás bácsinak, elkergette azt a ronda állatot. Gyertek, integessetek neki szárnyaitokkal, és köszönjétek meg a segítséget.

A madárfiókák boldogan integettek a fészekből a portásfülke felé:

 –  Köszönjük, portás bácsi, amiért vigyázott ránk!

Rovatok: 
Mese