Felgyúltak Advent lángocskái. Parányi fényekkel üzenünk a világnak. Itthon vagyunk. Finom melegség, fényes-fény van otthonunkban.

        A boldogság országából jöttem. Magammal hoztam egy zsáknyi szeretetet. Akinek van igénye rá, jőjjön , vegyen belőle.
Mi, kik távol vagyunk egymástól, együttérzünk. Megyünk a templomba, és én , ott ülök a hátsó ülésen. Időnként gépemmel kattintgatok. Most értünk le a Calaveras völgyébe, úgy látom, még a folyó vize is nekünk csillog. Ezernyi apró fénygyöngy most int búcsút nekem. Hallani vélem a csendes csobogásból: Isten veled Marika. Szíveink közel vannak egymáshoz, és ez így marad most már örökre. Várakozunk csendesen. Az eljövendőre. Az újbóli találkozásra. Amikor ez megtörténik, akkor igaz lesz a százados története: Menj haza, a te Hited megtartott téged! Reménykedjünk hát.
        Ma nagyon gyönyörű levelet kaptam. Dórikám írta, most próbálgatja szárnyait. Ír! Szépen, megfontoltan, tisztán. Rám hasonlít mindenben. Külsőleg és belsőleg is. A tehetsége viszont - minden lehetősége meg van rá - remélem messzebbre viszi, mint amire én eljutottam. Még csak tizenöt éves. Olvassátok szeretettel.    

" Talán    
Hiányzik, igazán... Igazam lett, nem felejtem el őt könnyen...
Az iskolában rengeteg dolog van ami rá emlékeztet. Minden egyes nap eszembe jut többször is. A szemeim őt keresik az utcán, a buszon, az ő tekintetét érzem magamon mikor sétálok, nem szabadultam tőle akkor sem,mikor már elváltunk egymástól. Vannak napok, mikor kicsit kevesebbet gondolok rá, de vannak olyan napok is amikor szinte körülötte forognak a gondolataim egész nap. Ő vajon gondol rám? Eszébe jutottam akár egyszer is mióta elváltunk? Nem tudom, talán... Ha most beszélhetnék vele, vagy csak levelet küldhetnék neki, talán megírnám, hogy soha nem fogom elfelejteni és, hogy köszönöm neki azt a rengeteg nevetést és örömöt amit okozott.
Talán, megköszönném a sok fájdalmat és bosszúságot is, ami miatta ért engem, hiszen ezek is mind formálták a lelkem és a személyiségem és ezáltal is váltam azzá, aki most vagyok...
Talán, elmondanám neki, hogy mikor felidézem a régi közös emlékeket önkéntelenül is elmosolyodom és könny szökik a szemembe. Könny szökik a szemembe, mert rettenetesen hiányzik a közelsége, az illata, a hangja és a gyönyörű szemei.
Talán, elmondanám neki, hogy azóta senki nem tudta kiváltani azt az érzést belőlem amit ő naponta többször is megtett, azóta nem éreztem még hasonlót se... Fogjuk látni egymást még egyáltalán? Fogom hallani a hangját még életemben? Belenézhetek még egyszer abba a szempárba amibe az első pillanattól fogva beleszerettem? Nem tudom...talán.
Talán, egyszer elhomályosodik ez az érzés, és csak annyi marad meg bennem, hogy őt szerettem először... Ádámot...
Talán...
D.V. " 
        Lelkemre mondom, megfájdult a szívem. Most elsős gimnazista. Az iskolában talált rá az első szerelmi érzés, annak kínzó fájdalma. De hiszen Ádám itt van a közelben! Miként lehetséges, hogy szíve mégis távol van? Létezik ilyen, a távoli közel van, a közeli, távol van.
        Szívek... távol és közel