Székkutasnál túl a síneken
egy árva szélmalom sötétlik,
mint Gulliver szelíd gombája:
tömzsi törzse földbe köt, s szétnyit,
kis lapos kalap termett rája –
egy nyárban megdermedt idegen.
Lapátjait a lovag lenyeste –
Don Quijote küzdött meg vele:
szép Dulcineáját védte itt,
mikor szélvihar kelt ellene.
Már hiába bánta vétkeit:
a forgással a bajt kereste.
Moccanatlan áll és réveteg.
Olykor új búzáról álmodik,
ha zöldellnek körül a táblák.
Puszta létezéssel vádol itt:
új ekék vágnak új barázdát,
s őrlésért hiába kéreget.
Mi lesz, ha felsikolt a kényszer:
a Föld nem ad fekete epét,
s éhkoppon maradnak a gépek?
Ki eteti az Isten emberét –
bukásra ítélten is szépet -,
ha üresen porzik a fészer?
Ha lesz mag - fekete kenyérre,
mert maga kaparja a szántót:
faágból farigcsál majd ekét.
Hamuvá égetik a lángok
a reményt – pernye lesz az ebéd.
Száradó föld szomjazik vérre…
2016.05.16. Csorba Tibor