Hat vagy hét, de lehet, már nyolcmilliárd,
Egymást taposva tör, nyílik életre,
Nyög a Föld, mert kérge vékony, nem szilárd,
Megroppan súlyunktól talán örökre,
Lelassítani a megállíthatatlant,
Feszül a húr, korhadt a szó, tört a lant.

Se végtelen ég, menny, se fortyogó pokol,
Nem úgy élünk, ahogy kell egy képmásnak,
Ne vágd meg állad, mikor borotválkozol,
Isten elfáradt, a döntés már nálad.
Meg kell próbálni a lehetetlent,
Megérteni, ami fenn van, és itt, lent.

Vagy csak létezni, mint oktalan állat,
Ne tudjak írni, olvasni, se számolni,
Ne kísértsenek illúziók vágyak,
Anyagcserém ne zavarja meg senki.
Mért számolom a megszámolhatatlant,
Okos koporsón kopog a buta hant.

 
 Szeretet vérzik megácsolt kereszten,
 A semmi sír zsebemben, a szív nehéz,
A valóság fáj, elviselhetetlen,
Szenved a résztől a kifosztott egész.
Bennem gomolyog halkan és hangosan
A kérdés, a válasz kimondhatatlan.

 
Egymást falják fel a szürke holnapok,
Ólomsúly ül a vállakra, a hátra,
A zenekar ruhája rongyos, kopott,
Tudják mind, nekik már nem sok van hátra.
Kinek hatvan, másnak hetven, sőt nyolcvan,
Az életünk oly kiszámíthatatlan.

2017. ápr. 11.