Végleg ellobban ez a nyár.
Tollászkodva vár
az ősz a hegyeken túl.
Szürke ködpárnák közé szorul
a domb magányos árnya,
alatta lapul a nyom avartakart magánya.

Búcsúzol a nyár illatától újra,
tartóztatnád még, s kicsit elnyújtva
szélre bízva engeded tovább.
A virágok szívedet markolásszák,
veled andalognak -- örök emléknek
ívódnak beléd a képek.

Suhintó időben sem a világ,
sem az élet nem lett mostohább.
Ismétlődő természet élet rendje
ez. Ma csak a reggel, és az este
lett hűvösebb az ámuló tájon,  
hallod -- levél zizeg a sárguló fákon.