Kéjes éjen vágy ha lobban,
két szív hogyha együtt dobban,
az életnek tengerén
testet ölt egy új remény.

Rózsabimbó apró teste
gyarapodik nappal, este,
burkát repeszti hajnal,
s rejtekéből kipattan.

Sorsa tenyerében tartja
vagy kiejti, s cserben hagyja,
rak hátára keresztet,
mit rajta is felejthet.

Rámosolyog, majd pofont ad,
a lelkében mély nyomot hagy.
Szeszélyes hölgy módjára
csábítón szól nótája.

Rendületlen terelgeti,
gondolkodni sem engedi.
Rossz döntés vonzza a bajt,
mi az őrületbe hajt.

Űzi csúcsra, mélybe löki,
gúnyolódva kiröhögi.
Tőrbe csalja álnokul,
míg az ember nem okul.

Bár engedi talpra állni,
erőfölényt demonstrálni,
el soha nem engedi,
ki meddig él, cipeli.