Nálunk reggel óta szakad a hó. Tegnap még nyoma sem volt annak, hogy újra beköszönt a tél. Olyan nagyon sokat sóhajtoztunk a tavaszt várva, hogy a természet úgy döntött fityiszt mutat nekünk.
   Sajnos én is minden intéznivalómat a mai napra halasztottam, így aztán kellőképpen kicsúszkálhattam magam. El nem tudom mondani mennyire nem az én évszakom a tél. Először is szívből utálom az öltözködést, a réteges öltözködésről nem is beszélve. Mire magamra ráncigálom a sok göncöt bizony jól kimelegszem. Még ki sem húzom lábamat a házból, már folyik rólam a víz, amit aztán a friss fagyos levegő egyből hideg verejtékké varázsol.
   Mielőtt utamra indulnék az első komoly küzdelmet a terasz jeges kövezetével kell megvívnom. Miután megfutom az első kűrömet csonttörés nélkül, jöhetnek sorban a téli örömök.
   Kitotyogok az útra, közben úgy érzem magam mint egy kitömött pekingi kacsa. Elmélázok azon, hogy ugyan merre járhatnak a hókotrók, valószínű arra, ahol a madár sem jár, mert se homoknak, sem sónak nyoma nincs az úton. Csak azért, hogy az ember lánya ne unatkozzon, ha télvíz idején útrakél, láthat úton-útfélen kecsesen piruettező autókat, árokból kikászálódó káromkodó biciklistát és mindezt gyönyörű hóesésben. Miközben többször is közelebbről megvizsgálom a hóvastagságot, tápászkodás közben kapok egy kis frissítő saras latyakot a nyakamba (egy mellettem ezerrel elrepesztő terepjáró jóvoltából), persze csak azért, hogy megtörje melankólikus, depresszíóba süppedt hangulatomat.
   Mire elérem a buszmegállót kb. olyan külsőt öltök, mint aki most nyerte meg élete legeredményesebb iszapbírkózó bajnokságát. A busz persze várat magára, miközben kocsányon lógó szemekkel kémlelek a távolba a saras latyak kezd megkötni rajtam. Azon imádkozom, hogy jöjjön már az a nyüves busz. Végre megérkezik nagy dérrel meg durral és bekacsázik a megállóba. Miközben jegyet váltok, a sofőr úgy néz rám, mintha földönkívülit látna. Persze nem merek helyetfoglalni, mert megszentségteleníteném a Volán buszát, ha ülését besároznám.
   A központban gyorsan "meg(sí)futom" köreimet...Posta, OTP, Gyógyszertár, LIDL, mindenhol sáros pocsolyát hagyva magam után. Még egy-két nyaktörő akrobatikus tornagyakorlat bemutatása következik és aztán tömött szatyraimmal felszerelkezve megmászom a busz havas-síkos lépcsőzetét. Fáradtságtól elcsigázva lehuppanok az ülésre, már nem érdekel a busz higiéniája! 
   Miután a sok cucc sikeresen leránt a buszról, fáradtan vánszorgok hazafelé, miközben (Petőfi után szabadon) átköltött versemet motyogom magamban: 
"Egy gondolat bánt engemet, 
utcán szatyrok közt halni meg"
   Fásultan konstatálom, hogy időközben a latyak jégpályává nőtte ki magát. Az úton az autók változatlanul jégtáncot járnak. Ni csak egy másik biciklis is káromkodva hagyja el az árkot. Még mielőtt nagyon elbíznám magam, hogy hazáig több megpróbáltatás nem érhet, újra kapok egy adag jégkásás kijózanító sárfröccsöt a nyakamba egy roma Mercis jóindulatából kifolyólag, (hogy a devla rúgja meg!).
   Teraszunkon még búcsúzóul megugrok egy dupla leszúrt riccbergert. Szatyraimmal végre bezúdulok ajtónkon. Mindenhol jó, de legjobb ilyen időben otthon maradni.
Most itt lihegek kitaposott fotelomban...bedagadt bokámon jótékony borogatás díszeleg.
Gönceim kánkánt járnak a mosógépben, én pedig hálaadó imát mormolok a jó Istenhez, hogy ennyivel megúsztam a mai eseménydús, téli kirándulást.