Szeretnék én szárnyra kelni,
Sas madárként szállni, szállni,
Hegyek, völgyek felett repülni,
S legyőzni a végtelent.

De lelkem fájdalma a mélybe húz,
Ott eltűnök erdő rejtekében,
A magány kegyetlen vermében.

S csak a gondolataim száll felétek,
Gondolataim szállnak, repülnek,
Szétterjesztett szárnnyal,
Sas madárként repül a megsebzett lélek.

S még is, mikor felemelem fejem,
A napfény erőt ad nekem,
Újra éled a reményem.

S akkor felrepülök ismét, megint,
Szét nyitom lelkem szárnyait,
S a nap felé szállok fel az égre,
Lelkemet átkarolja a nap tündöklő fénye.

Mosonmagyaróvár.2O12..O6.14.