Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Sas madár 1.rész

szeda2
szeda2 képe

Hatalmas sas szeli át a horizontot. A hegyek és erdők fölött kémleli  a tájat, a gyönyörű fák,  magas sziklák között, melyek fölött sötét felhők gyűlnek és nagy viharra készülődnek.

A sas, már előre tudta ezt és időben a felhők fölé emelkedett. Kikerülve az idő tombolását, és fentről figyelve az eseményeket, amik alatta történnek. A vihar fölé száll és lebeg az ég alatt kifeszített szárnyain.  Megvárja míg elvonul az idő tombolása, majd  amikor oszladoznak a felhők, lentebb ereszkedik a föld közelébe.
Csodálatos a kifeszített szárnyával  keringő sas fenséges  látványa,  a csupa kecses, alig  látható  lebegő mozgása!

Magányos vadász járja az erdőt, a völgyet, s csodálja a természet szépségeit, melyet szeretne megőrizni a jövő nemzedékének. Erdők, hegyek, állatok, a természet szerelmese ő. Mindent megtenne azért, hogy megóvja, de a világ más utakon jár, elmegy a fontos dolgok  mellett és emiatt úgy gondolja,  ha más nem, ő megteszi a maga részét. Ettől boldog a szíve, és nyugodtan alszik.
Időnként felpillant az égbolt kékjére. A felhőknek nyoma sincs már. A vihar előtt, egy sas madár próbálkozásait figyelte, és most boldogan fedezte fel ezt a pompás példányt.
A méretes madár mindig csodálattal töltötte el, mint most is. Szerette volna megfigyelni merre lehet a fészke, de erre még nem volt lehetősége.
Ekkor az erdő mélye felől, zajokat hallott. Gondolta, talán egy medve az, akit a minap látott erre két bocsával.  Ettől a gondolattól megvidámodott a lelke. Milyen öröm  számára, hogy rábízták ezt a védett környéket, és senki nem zavarja a munkájában. Mert munkája volt bőven.

A sas, még mindig ott keringett az erdő fölött, és mintha egy pontot figyelne. A vadász,  kíváncsi lett rá mi az ami leköti a nagy madár figyelmét.
A vadászatban nem lelte örömét, de hozzátartozott az egyensúly fenntartásához.   Ezért, ami szükséges volt, elfogadta.  Amikor erdészethez került, teljesen más elképzelése volt erről a szakmáról. Miután beengedték a köreikbe, akkor derült ki számára, hogy sok minden nem úgy van, ahogy gondolta. Mivel nem egy könnyen feladó típus volt, ezért már fiatalon eldöntötte, hogy megóvja a természetet amennyire csak tudja, legalább azokon a területeken ami az ő gondjaira van bízva. A szó legteljesebb értelmében, rá volt bízva. Erről ő gondoskodott, ott élt a szívében a szeretet és nem hagyta nyugodni tétlenül.
Nem akart beállni azok közé, akik ezt másként gondolják, így maradt a nyugalom és a természet szeretete, védelme. Egy kicsit habókosnak tartották, de mint aki nem sok vizet zavar, elfogadták kollegái  olyannak, amilyen. Tudták, hogy  biztosan elvégzi a feladatát ami rá van bízva, lehetett rá számítani. Persze, hiszen ezt nem is tudta volna másként elképzelni.
Amint haladt az erdő belseje felé, hírtelen egy szarvas ugrott elé, majd egy egész csapat őz futott át előtte. Ekkor érezte meg a nagy vadnak a közelségét. Nem látta, de érezte. Egész belseje remegett az izgalomtól, a hirtelen felismeréstől. A két csövű puskáját levette  válláról, és maga előtt tartva, amennyire lehetett halkan kibiztosította, hogy bármelyik pillanatban használni tudja ha szükséges. Nem volt szándékában, de ha elkerülhetetlen,  ez a puska elég hatékony egy nagyobb ragadozóval szemben is.
Nem tévedett.  Egy tisztás széléhez ért, figyelte  a szél mozgását. Szembe fújt a gyenge szellő, de elég volt ahhoz, hogy rejtve maradjon, ha elég halkan jár. Óvatosan kilesett a bokor ágai közül , mindenre felkészülve  figyelt.  Ami elé tárult, az nem egy hétköznapi kép volt.
Mindig meghatódik a hasonló érzésektől… Nézte az elé táruló látványt,  és nem tudott betelni vele.
Az anyamedve, a két boccsal éppen a vadszeder  termését csemegézte. A bocsok,  a bokor  tövében próbálkoztak, majd nagyot huppanva eldőltek. Összeölelkezve odébb gurultak, majd nagyot nyögve értek földet.  Kuncogtak, nyögdécseltek, erőlködtek a számukra nehéz feladattól.  Még alig pár hónaposak voltak. Több, kevesebb sikerrel, időnként ők is szert tettek egy kis ínyencségre.  Anyjuk ezt megelégedéssel szemlélte, miközben az áhított gyümölcs fogyasztásával volt elfoglalva.
 Milyen szerencsések voltak az őzek, hogy most megúszták a nagyvad karmait! –sóhajtott megkönnyebbülten.
Lassan hátrahúzódva, nehogy megzavarja az idilli képet, hátrálni kezdett. Figyelve a szélirányra, ott hagyta csendben őket. Fellélegzett.  Nagyot szippantva az erdei, friss levegőből,  elgondolkodva  haladt tovább útján.
A sas, még mindig fölötte keringett. Mintha társak lettek volna, e hatalmas hegyvidéken. Ránézett, s a szívét melengette a közelsége. Időnként a fák sűrű lombozata eltakarta előle, de tudta, hogy a madár is szemmel tartja őt. Vitathatatlan, szövetség volt köztük.
Volt egy szikla jó pár kilométerrel arrébb, talán abba az irányban kell keresnie, ha rászánja idejét és energiáját, hogy megkeresse a fészket.

Eltelt a nyár,felöltözték őszi ruhájukat a fák,és  gyönyörű  színes lett a táj. Elkezdtek hullani a levelek és beborították a földet, ahol folyamatosan növekedett a falevelek  mennyisége. Nehezebb volt a járás a süppedő talajon, de ez őt nem zavarta. Gyönyörű az erdő, a fák lombjai. A kora reggeli harmat megbújva pihent a leveleken, a nap még nem szárította fel.
Párás, melegedő levegő kicsit fojtotta időnként, de az idő csodálatosan alakult, amint járta a terepet.
A napja, kivételesen csendesen telt. Már egy ideje nem látta a barátját, és aggódni kezdett érte.
A barátja, mint kísérője, a fenséges levegő királya, a sas madár.
Aranyló pompájában, a nap nyugovóra készült, így neki is ideje hazatérnie.
A magányos madár járt az eszében, a felhők ura, a hatalmas szirti sas. Vajon hány éves lehet? A párját keresi, vagy elvesztette?
A párját kereste ő is. Itt, az erdő fái között eszébe jutott igen gyakran, milyen jó lenne ha várná valaki otthon, haza!
Amióta elvesztette szerelmét, aki nagyon  fontos volt számára, azóta nem tudott elképzelni senki mást. Igaz, túl sok lehetősége itt nem is akadt, de bemegy időnként a városba és ott még lenne számára nem is egy neki való fiatal lány, akik nem  titkolták rokonszenvüket.  Mivel  nem tudott dönteni, így minden maradt a régiben.
Aki a szívében még ott volt és elfoglalta nagy részét, az nem engedte, hogy bármire is elszánja magát.
Éppen az esküvőjükre készültek, amikor felbukkant egy alak a lány múltjából, és elvitte őt! Elvitte, és ő engedte. Jobban szerette annál, hogy akarata ellenére magához láncolja. Az adott szavak, a csodálatos hónapok  amit együtt töltöttek, az emlékek összekötötték őket. Várta, hátha visszajön, de nem jött. Ennek már 3 éve, és még mindig nem heverte ki a szakításukat. Magányos lett. Az erdő fái, az állatok, madarak az ő társai. A szívében élt egy emlék, ami ugyan halvány volt, de mégis biztosan ott volt. Amikor erre gondolt, mindig valami melegség töltötte el, és érezte, nincs egyedül. Ettől mindjárt jobb kedve támadt, és eltervezte, utána jár a madárnak, megkeresi fészkét, ami nem lehetett nagyon messze, legalábbis remélte.
Elérte a vadászházat, ahol együtt szoktak időnként időt tölteni a társaival, de ma ők sem jöttek.
Gondolataiba merülve lépett be az ajtón, ahol a gondnok házaspár fogadta. Finom, meleg vacsorával várták, amiért  nagyon hálás volt nekik.
Szerette őket. Ők voltak most a családja. Nem is tudta, mihez kezdett volna nélkülük. Hamar forró fürdőt vett, lecsutakolta magáról a bolyongásai porát és ágyába bújt az emlékeivel...
 

Rovatok: 
Irodalom