Őszi fák közt ballagok,
Elkísérnek ők, kicsik s nagyok.
Ágaikat nyújtják az ég felé,
Sóhajuk a lehullott leveleké.
Elsárgult levelek zizzennek lábam alatt,
Lassuló lépteimmel visz a gondolat.
Fáj ez a magány, s az elszállt idő,
Lelkem csendjében a szomorúság nő.
A napsugara még a fák közt rám ragyog,
De ő is látja, mily magányos vagyok.
Minden hallgat, zokog a csend,
Szívem a fájdalom szorítja idebent.
Az elmúlás gondolatát hozza az ősz nekem,
Egy fáradt, utolsó őszt, szelíden.
Elmúltak az évek, elfutottak,
Köd fátyla takarja el életem.
S megyek utamon, kísér a lehullott levél,
A múlt fátylából fellebben egy emlék.
Egy gesztenye koppan a földre halkan,
S szívemben megszólal egy dallam.
Ez a dal most velem jön e csendben,
Lelkemből már elszáll a magány.
Boldog örömmel járok az emlékek útján,
S ez a dal a szívemben muzsikál.
Majd elszalad az ősz is mellettem,
Szívemet fagyos tél szomorítja,
Nem ragyog már a nap felettem.
Mosonmagyaróvár, 2014. október 21.
