Kisöreget láttam sétálni a minap,
háta meghajlott, fején régi kalap.
Arca naptól cserzett ráncos,
lába bizony már nem táncos.
Lassan lépked, meg-megállva,
nincs már többé sürgős dolga.
Kezében botja, szépen faragva,
reszketésének biztonságot adva.
Kettőt hármat lép, megáll, körbenéz,
bár derekának fordulni oly nehéz.
Mi jár fejében nem tudhatom,
mit lát érdekesnek, én nem láthatom.
Mint gyermek mindenre rácsodálkozik,
bár mögötte már sok évtized sorakozik.
Nem zavarja a testét gyengítő öregség,
megnyugvás, tapasztalat, uralja az elmét,
már nem nyomasztják gondok, mosolygott,
szeme a ráncok közül huncutul csillogott.
Gondolatban minden jókívánságom átadom,
éljen sokáig, vidáman sétáljon!