Ó, a Sátán, hogyha mámorozna kedve,
rákíván földmélyi éjfekete nedvre:
nyakló nélkül inná a kőbe szűrt nektárt –
vedelne duhaján száz, s ezer köbhektárt.

Küldi ördögeit a négy égtáj felé –
az apokalipszis kéjvágya száll belé.
Felkantároz hát négy tüzes ében lovat,
s lerúgatja velük az egész Tejutat.

Négy égtáj, négy nagy kút – ontják a Föld vérét:
növesztik, hizlalják kövérek kövérét.
S ahogy szívja magát, egyre nő a szomja:
már ezer pofával tapad a csapokra.

Csak fúrni és fúrni, Föld húsába szúrni,
éji tivornyákon egyre csak vadulni –
elűzni az embert, kivágni a fákat,
eret vágni, eret: teljenek a kádak!

Ha Isten képmása bárhol ellenálljon:
háborút rá, űzni, soha meg ne álljon!
Kolerát és pestist permetezni rája:
pusztuljon a nép és rebellis királya!

Árvul a Föld, árvul – korhely dühöng rajta:
vérét már kiitta, húsát is fölfalta.
Mámora nem szűnik: gyomra egyre korog.
Pusztul a Föld, pusztul, de kering, de forog.

Forró magja fröccsen: rákíván a Sátán –
izzó patakokban csorog le a száján,
s ahogy egyre issza –
öklendezné vissza,
de már késő: éget a bólé gyomrot, patát, szarvat!
Roppant űri szelek porfelhőt zavarnak…

       2016.05.21.   Csorba Tibor